Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kreppold, Guido - Gáspár Csaba László (ford.): A tanácstalan ember Isten előtt - Új típusú lelkigondozás szükségességéről
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Guido Kreppold OFMCap A TANÁCSTALAN EMBER ISTEN ELŐTT ÚJ TÍPUSÚ LELKIGONDOZÁS SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL A manapság tanácsot kereső emberek — távolról sem csupán az egyházaktól távolállókra gondolunk —> már nem az egyházhoz, és nem a lelkipásztorhoz fordulnak az életüket szorongató problémák megoldása végett. Sokan egészen máshol keresik az üdvösséget. Nem a gyóntatószékek előtt kígyózik hosszú sor, hanem a pszichoterapeuták rendelői zsúfoltak. Sok embert kiábrándít, bosszant vagy éppen untat a keresztény lelkigondozás kiüresedett példázatainak tárháza. A „régi, jól bevált" módszerek fölött szemlátomást eljárt az idő, az öröklött receptek immár használhatatlanok, kikopott belőlük az üdvösség gyógyító erejének varázsa. Aligha akad még egy terület, ahol olyan mély szakadék tátong az egyházi gyakorlat és a posztmodern világ között, mint a lelkipásztorkodás terén. Az érzékenyebb lelkipásztorok tapasztalják ezt, és szenvednek miatta. Az augsburgi kapucinus atya, aki egyszemélyben terapeuta és lelkipásztor, Guido Kreppold, igyekezett — e mélyreható krízisből Iáindulva — megválaszolni a kérdéseket: Mi a teendő? Vajon a keresztény lelkipásztorkodás csakugyan reménytelenül a háttérbeszorult? Milyen gyakorlatot kell kialakítania a mai terapeuta, spirituális lelkigondozásnak? Az igehirdetést végzők közül sokan túlzott követelménynek érzik és lehetetlen föladatnak tartják, hogy eleget tegyenek az egyházi tanítás magas igényeinek egyszersmind pedig megfeleljenek a konkrét emberek elvárásainak, akik gyakran kilátástalan helyzetbe kerülnek. Aki mereven kitart a tradicionális gondolkodásmód mellett, s úgy véli, mindenekfelett a hagyományos kötelezettségeinek kell eleget tennie, az többnyire elszigetelődik a hívektől. Olyan nyelvet beszél, amely korrekt módon megfogalmazza ugyan a keresztény tant, csak éppen a hallgatóság már nem érti. Ennek következtében egyre nagyobb lesz szakadék közte és a megkereszteltek tényleges élete illetve mentalitása között. Úgy kénytelen-kelletlen maga is szemlélője lesz annak, hogy miként fordul szembe a változás mindazzal, aminek egykor mély meggyőződéssel szentelte magát. Idővel azt is megtapasztalja, hogy egyre inkább magányossá válik. Alapjában véve arról van szó, hogy olyan hitet támasszunk, ami az ember teljes lényét megragadja és hordozza. A mai krízis kiváltó okát ugyanis mindenekelőtt abban kell látnunk, hogy a hitet korábban főként az értelmi belátás, s az ebből következő merőben akarati döntés tárgyává tették. Ez a hitértelmezés szem elől tévesztette a szívet és a érzelmeket, az ember lelkét, és a tudatalatti szféráját. Ezáltal viszont éppen a reménység és a szeretet forrását pecsételte le. A hívők, az egyház és az emberek jövője azon áll vagy bukik, vajon e források ismét felbuzognak-e. Társadalmunkban a jólét mögött kielégítetlenül lappang az emberek érzelmi igénye. A munka világának kegyetlen racionalitása, a fegyelemmel és a teljesítménnyel szemben támasztott rendkívül magas követelmények sokszor okoznak pszichés zavarokat az emberekben. Ráadásul kortársaink nem támaszkodhatnak saját tapasztalataikra az érzelmek elsajátításának és megélésnek terén. Közhelyszámba megy, hogy a másik ember elfogadásának föltétele önmagam elfogadása. A felebaráti szeretetnek az egyházban elterjedt értelmezését elemezve azonban kitűnik, hogy ezen többnyire betegápolást, alamizsnálkodást, szociális igazságosságot és karitatív megsegítést értenek, s ilyenformán éppen a lényegesebb és legfontosabb mozzanatot tévesztik szem elől. Ezért a hiteles lelkipásztorkodásnak arra kell törekednie, 248
