Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Török József: Peter Brown A szentkultusz című könyvéről
KÖNYVEKRŐL Török József KERESZTÉNYSÉG ÉS SZENTKULTUSZ Peter Brown: A szentkultusz A Princeton University professzora a világhírnevét Szent Ágoston 1967-ben közreadott életrajzával alapozta meg. A hippói püspök munkásságának és a kései ókor vallási, művelődési, társadalmi, gazdasági viszonyainak kiváló ismerője évtizedek szorgalmas, kitartó kutatómunkája eredményeként fölhalmozott forrásismeretek mellett, birtokában a mások által napvilágra hozott biztos kutatási eredményeknek, 1978 áprilisában a szentkultusz tárgykörében e- lőadás-sorozatot tartott a chicagó-i egyetem teológiai karán, majd ezek szövegét némileg kibővítve, tekintélyes jegyzetapparátussal ellátva közreadta. Műve 1981-es megjelenése óta a téma iránt érdeklődő olvasók tömegeihez eljutott, számos nyelven valóban közkézen forog. Éppen a fokozott érdeklődés miatt szükséges alaposabban szemügyre venni ezt az összegző jellegű munkát, amely a szerző szerint nem „átfogó bemutatás" óhajt lenni, csupán „újfajta értelmezés". Ezek alapján a szerző föltételezi olvasóiról, hogy azok alaposan ismerik kereszténységére jellemző szentkultusz eredetét, kezdeteit, sőt annak teológiai hátterét. Már a fejezetcímek is olvasásra serkentenek, mesteri módon tömörítve a lényeget: 1. A szent és a sír. 2. „Egy szép, magányos hely". 3. A láthatatlan társ. 4. Egy rendkívüli halott. 5. Prae- sentia. 6. Potentia. Mindennek az összegzése pedig a szerző által megfogalmazva így szól: „Mi, akik egy olyan világban élünk, ahol az igazság, az irgalom és embertársaink többségének elfogadása a társadalmunk által betartott törvények éppoly ritka és pillanatnyi felfüggesztésével jön csak létre, mint amilyen a szentek praesentiá)á- hoz fűződő bűnbocsánat áldott pillanata volt a késő római közösségben, nem árt, ha megtanulunk nagyobb együttérzéssel és ennélfogva nagyobb tudományos gonddal közelíteni a késő antik keresztények makacs foglalatosságához, amivel azt akarták biztosítani, hogy világukban legyenek olyan helyek, ahol az emberek megállhatnak egy embertársuk fürkésző és könyörületes jelenlétében." (158. o.) A humánum áradása mellett mintha valami elem kevésbé jutna szóhoz ebben a stílusbravúrral határos, hatásos összefoglalásban — lezárásban; és a hatalmas erudícióval megírt művön ez végig nyomon követhető. A szóban forgó elem pedig, ami jelen nem létével hiányérzetet kelt, a teológiai vonatkozások összessége. Igaz, hogy eleinte kap fogódzót az olvasó, amikor pl. a 27. oldalon a mártír istenközelségéről olvasunk, hiszen ő „Isten barátja". Ugyanitt említésre kerül a „kapcsolatrendszer Isten, a halottak és az élők között", és a szerző nagyon helyesen megállapítja, hogy a „keresztény mártírok tiszteletét a pogány hőskultuszból eredeztetni ... meddő vállalkozás". Ám ezen túlmenően nem találni meg azt az eligazítást, ami a keresztény hiten, eszmerendszeren belül arányos helyet biztosít a tárgyalt téma számára. A mártírok kultuszának teológiai vonatkozásait lehetséges röviden is összegezni, amint azt Victor Saxer teszi „Saints andens d'Áfrique du Nord" c. szöveggyűjteményének bevezetésében: A vértanúk „életszentsége mindenekelőtt pozitív, szenvedélyes, maradéktalan ragaszkodás Krisztushoz. ... Ugyanakkor a Lélek megnyilvánulása. ... A vértanúság a kereszténység és az Eucharisztia szentségének vonalában helyezkedik el. A keresztény számára a vértanúság tehát alkalom arra, hogy aktualizálja és befejezze a keresztségben vállalt elkötelezettségeit; ellene mond a világnak és Krisztushoz ragaszkodik. A vértanúságot Krisztus szenvedéseihez csatolja. Ezt az Eucharisztia még tökéletesebben megvalósítja: Krisztus testét és vérét ételként és italként magához véve, sajátos módon egyesül Krisztus áldozatával és fölkészül, hogy a maga során vérét ontsa, saját testében szenvedve kiegészítse, ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik. A mártír végezetül tökéletesen megvalósítja a hívő ember Egyházhoz tartozását". (21-23 o.) Egy könyv ismertetése — bírálata esetében szokatlan eljárás ilyen hosszú, máshonnan vett idézetet beiktatni, ám itt, ebben az esetben ezt meg kellett tenni. Ugyanis a rendkívül színes, vitathatatlanul hiteles elemek—emlékei a múltnak (mint a mozaik-részek) az említett szempont tudatosítása nélkül nem az eredeti elrendezésben állnak össze, nem az ősi rajzolatot adják, hanem azt az érdekes, a témában kevésbé jártas olvasó előtt hitelesnek tűnő képet, ami a tudós szerző nyomán kikerekedik. Mert az elmélyült kutatások újszerű összegzése következtében rendkívül meggyőző, amint a késő római társadalom bonyolult szövetét a szerző szinte szálanként fölfejti és az eddig kivehetetlen mozgatóerőket is látni engedi. Pl. „az ereklyeátvitel min- denekfelett egy, az egész birodalmat átfogó osztály újonnan elért szolidaritásának a jelképe 246
