Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖRKÉP - Somfai Béla: Szabadidő és ünneplés - Munka és játék keresztény értelmezése
emberibbé tétele az egyik legsürgetőbb feladat. Ezért hangoztatta II. János Pál pápa azt, hogy a munkásnak joga van a munkakörülmények befolyásolásához is. A pénzszerzés vágya és annak sokat ígérő lehetőségei könnyen elfelejtetik velünk ezeket a mélyebb, tehát nehezebben megfogalmazható emberi igényeket. A modem munkásmozgalom a munkás felszabadulásának biztosítékát éppen a lehető legmagasabb jövedelem biztosításában látja. Herbert Marcuse a maga szemszögéből nézte ezt a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi igények kielégítése, az éhségérzet és a fáradtság megszüntetése eltompította a munkásmozgalom forradalmi lendületét. A megelégedettség ellustuláshoz vezetett, ezért kell a végső felszabadulást a társadalom peremére kiszorítottaktól várni. Azt azonban nem vette észre, hogy az elszemélytelenedett munkaviszony mekkora kárt okoz az egész társadalomnak. Röviden vizsgáljuk meg a munka büntetés jellegétől való felszabadulás lehetőségeit is. A magánvállalkozó, aki saját magának dolgozik, szabad embernek érzi magát még akkor is, ha jövedelme elmarad a „szervezett" dolgozók keresetétől. így érthető az a fáradságot nem ismerő igyekezet, amellyel a kereskedők, az iparosok és az önálló gazdák ragaszkodnak életmódjukhoz. Nemcsak foglalkozás, hanem életstílus, társadalmi hely és emberi méltóság kérdése is az üzlethez, a szakmához vagy a földhöz való ragaszkodás. Manapság azonban a legnagyobb igyekezet is csak a szabadság látszatát jelentheti számukra. Amegélhetés biztosításának szükségessége és a piaci verseny nagyon is sebezhetővé teszi őket. A szocialista társadalomszemlélet pedig elvben megtagadta tőlük még a létezés jogát is. Régebben a „szabad foglalkozás" szabad volta abban rejlett, hogy nem járt megszabott ellenszolgáltatással. Az ügyvéd, a tanár vagy az orvos anyagi szempontoktól függetlenül képviselhette kliense vagy tanítványa érdekeit, megélhetése — legalább is elvben — nem függött munkájától. A „tiszteletdíj" kifejezés erre a tényre utal eredeti értelmében: nem a munka vagy az elért eredmény ellenszolgáltatását jelentette, hanem a személyes kapcsolatból fakadó kölcsönös lekötelezettségnek a kifejezése volt. Biztosan állíthatjuk, hogy „szabad foglalkozást" a szó eredeti értelmében ma már nehezen lehet találni. A tanárok szakszervezetekbe tömörülnek, elsősorban azért, hogy saját és nem diákjaik érdekeit védjék. Az orvosok és ügyvédek is hasonló módon tömörülnek jövedelmük és társadalmi helyzetük biztosítására. A kliens szolgálata, érdekeinek vagy igényeinek védelme a második helyre szorul. Ezzel természetesen e foglalkozások „hivatás" jellege is megszűnik. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint a Magyarországon kialakult és a beteget és az orvost egyaránt megalázó úgynevezett „hálapénz" rendszer. A durva materialista gondolkodásmódnak és erkölcsi elszegényedésnek nagyon is találó kifejezése ez a szó. Pénzzel mindent ki lehet egyenlíteni. A hála nem személyes lekötelezettség többé, hanem pénzbeli ellenszolgáltatás kérdése csupán. Többé nem látszik magától értetődőnek az a megállapítás Sem, hogy a munka büntetés jellegétől az szabadul meg leginkább, aki az ellenszolgáltatásról, a „fizetés" bármilyen formájáról eleve lemond, és szolgálatát ingyen bocsátja embertársai rendelkezésére. Erre társadalmunkban az önkéntesen vállalt és csak ideiglenesen lehetséges szeretetszolgálatban találunk példát, valamint azoknak az életében, akik önkéntesen örök szegénységre kötelezik magukat azért, hogy az Evangélium vagy más erkölcsi illetve vallási eszmény hirdetésének szentelhessék életüket. Megint csak a torz értékszemléletre utal az iíyen életmóddal szembeni ösztönös gyanakvás, amit a „szocializmus" vallásellenes propagandája olyan ravaszul kihasznált, és semmittevésnek vagy másokon való élősködésnek igyekezett beállítani. Hasonlóan egyoldalú az a szemlélet is, amely ennek az életstílusnak csak a sebezhetőségét látja. A családanyához hasonlóan az önkéntes szegénységet vállaló személy lemond arról a jogról, hogy jövőjét saját munkájából biztosítsa. A holnapról való gondoskodást 233
