Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖRKÉP - Somfai Béla: Szabadidő és ünneplés - Munka és játék keresztény értelmezése
A munka terhét a technika fejlődése megkönnyíti ugyan, de a technológiai civilizáció szigorúan megszabott életritmust kényszerít ránk, amitől nem csupán a „munkanapok" idején, hanem valójában sohasem lehet megszabadulni. A termelő munka rendje, az iskolai órarend, az üzleti vagy hivatali időrend megszabja a felkelés, a lefekvés, az étkezés, a vásárlás és a szórakozás, a szerelem és az imádság időtartamát, lehetőségét. Ebből a számítógéppel beprogramozott életstílusból sok anyagi és kevés emberi előny származik. Akiben nincs elég önfegyelem, vagy akiben túlságosan magasan lobog a szabadságvágy lángja, az kireked a társadalomból, a perifériára sodródik. A technikai fejlődés a munka terhén könnyített ugyan, de annak „szolgai" jellegét kiterjesztette az élet minden területére. Amikor tehát igyekszünk a munkához való jogot a társadalom minden tagja számára biztosítani, valójában bilincseket is osztogatunk. Ezért hangsúlyozta az egyház már hatvan évvel ezelőtt7 is, hogy az igazságos bért nem a munkapiac, hanem a tisztességes jövő joga, a családi élet biztosításához szükséges feltételek határozzák meg. Ezeknek biztosítása nem kizárólag a munkaadó kötelessége, hanem az egész gazdasági és politikai rendszer feladata, mivel az egész társadalom biztonsága és jóléte függ ettől. A keresztény társadalomszemlélet szerint a munka felszabadulásának kulcsa a harmonikus együttműködésben rejlik. Ezért követeli II. János Pál pápa azt, hogy a munkás számára biztosítani kell a termelőeszközök birtoklásának és a munkafeltételek meghatározásának bizonyos mértékű lehetőségét is.8 Nem az ember létezik a munkáért, hanem a munka az emberért, hangsúlyozza a pápa. Az „igazságos munkabér" közkeletű fogalma más értelemben is kifejezésre juttatja a hibás értékszemléletet. Ez a fogalom ugyanis feltételezi azt is, hogy a munka értéke pénzzel kiegyenlíthető. A valóságban nem ez a helyzet. A munkavállalás alárendeltségi viszonyt jelent. Ezt nem lehet anyagi ellenszolgáltatással kiegyenlíteni, már csak azért sem, mivel nem teljesen szabad elhatározásból, hanem a munka szükségességéből jön létre. Márpedig ennek megszüntetéséhez az igazságosan megállapított munkabér nem elegendő. Nemcsak a munkabért kell megadni, nemcsak a szerződésben vállalt kötelezettségnek kell mindkét oldalról eleget tenni, hanem ki kell fejezni a kapcsolat személyes, tehát meg nem határozott lehetőségek felé nyitott jellegét is. Amunkás és a munkaadó között személyes kapcsolat jön létre, aminek fenntartásához a kölcsönös lekötelezettség tudatából fakadó tisztelet és hála is szükséges. A kollektív szerződések személytelensége, valamint a munkások és vállalkozók közötti társadalmi megkülönböztetés, vagy a szakszervezetek tévesen értelmezett és túlságosan leszűkített szerepe gyakran álcázza ezt az igényt. Ennek kielégítése nélkül azonban nem lehet fenntartani emberhez méltó munkaviszonyt. Ki kell emelni itt azt a jellegzetes tényt is, hogy a munkavállaló éppúgy hibázhat ezen a területen, mint a munkaadó. Gondoljunk itt arra a tipikus szakszervezeti gondolkodásmódra, amely ezt a kapcsolatot a szerződésben szorosan meghatározott feladatok elvégzésére és pontosan meghatározott ellenszolgáltatásokra szűkíti és gyakorlatilag tagadja, hogy a személyes kapcsolat nyitott, s határait nem lehet egyértelműen megfogalmazni; lehetőséget kell biztosítani a lojalitásnak, tiszteletnek, hálának és a kapcsolat mélyülésének. A jogilag kötelező és szűkén meghatározott munkaszerződés bizonyos értelemben ellentétben áll a személyes kapcsolat nyitottságával, az emberi méltóság iránti tiszteletben gyökerező kölcsönös lekötelezettség tudatával. A modem gazdasági rendszer személytelen légkörében azonban szükség van az ilyen szerződésre és a szakszervezeti tömörülésre is, olyannyira, hogy a fenti megállapítások már-már utópisztikusnak hangzanak. A gazdasági élet jelenlegi problémái közül éppen a munkaszervezés és a termelés módszereinek 232
