Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Unger Zsuzsa: Kis egyház - nagy család
A mai hitoktatás egyetlen reménye, egyetlen lehetséges közös nyelve a korszerű, ezért minden korban újjászülető biblikus kultúra elterjedése. Ennek csak szükséges feltétele, hogy a hallgatók a megfelelő hermeneutikai, egzegetikai és irodakni-történeti ismereteket elsajátítsák; az elégséges feltételeket — elképzelésünk szerint — a biblikus empátia gyakorlatai biztosítják. A játékos játék: a tükör tükre A játék legfeljebb pedagógiai indoklással szerepelhetett a hitoktatás műterveiben. A kalandról szóló gondolatok azonban sejtetik, hogy Isten „tettenérésének" ösvényei ma rejtettebb vidékeken haladnak. Ilyen a játék is. A játékos Istennek ugyan nincs nyoma sem a Bibliában, sem a klasszikus keresztény teológiában, de a játék, mint út és eszköz Isten közvetett felfedezésére, tapasztalataink szerint ma döntő jelentőségű. Olyan vidékeit tárhatja fel az elveszett léttapasztalatoknak, amelyek képesek az értelmező rétegek hiányainak pótlására. Természetesen nem akármilyen játékról van szó: minél „játékosabb" és minél kevésbé profi mérkőzés, annál tisztábban, teljesebben tükrözi az istentapasztalat homályos és rész-szerinti tükrét. Az ilyen játékban az ingyenes mérkőzik a költségessel, az önmagáért való a célszerűvel, a kreatív a receptszerűvel, az egyedi-egyszeri a másolattal, a közösségi a magára maradottal, a burkoltan, de végső soron a csupasz lét a birtokló léttel. Olyan játékról van szó, amelyet — lehetőség szerint — a közösség talál ki, és csak egyszer alkalmaznak, ahol mindenki nyerhet (más-más szempontból), de nem szégyen veszteni sem, ahol helyet kaphat a rögtönzés, ahol az invenció uralkodik a szabályok fölött. (A bibliadráma jó példa erre.) Az ilyen játék néha — szándékunkon kívül is — szakrálissá válik, s úgy illik hozzá az imádság, mint az étkezéshez vagy a baráti beszélgetéshez. *** A hitoktatás gyakorlatában mindig kísért bennünket egy képzeletbeli, szellemi katedrá- lis koncepciója, amelyben az egyes berendezési tárgyakra (a hittételekre), vagy eseményekre (az egyház parancsaira, a szentek életére) csak fel kell hívnunk neveltjeink figyelmét. Nos, erről a koncepcióról le kell mondanunk, ha egyes elemeit megtartjuk is. Nem belül, hanem kívül vagyunk, nem célhoz értünk, hanem éppen elkezdtünk vándorolni egy ismeretlen cél felé, Isten zarándok népeként. Igaz, Hóreb csúcsai irányt szabnak: a Biblia kijelentéseit nem szabad szem elől tévesztenünk. Mondanivalójukat, értelmüket, életet fakasztó erejüket azonban újra és újra fel kell fedeznünk. Tanulhatunk ugyan elődeinktől, de ez nem mentesít saját menetelésünk fáradságától és a hegymászás kockázatától. Unger Zsuzsa KIS EGYHÁZ — NAGY CSALÁD Az idei Család-év jelvényének megalkotóia, Catherine Littasy-Rollier svájci művésznő így nyilatkozott a tetővel fedett szívről: Ntm csak az életet és szeretetet, hanem az otthont, a melegséget, a másokkal való törődést, a biztonságot, a sorsközösséget és egymás elviselését is jelképezi." A Család Nemzetközi Évét az ENSZ kezdeményezte, a pápa pedig — mint szándékával egyezőt — szívesen megerősítette és egyetemlegesen javasolta. A megpezsdült eszmélődés elsőként egy kedves, régi szót vetett fel, a görög ecclesiolát. Az egyház imigyen kicsinyítve a családra vonatkozik. A keresztény család: egyház kicsiben. Ha hivatása magaslatán áll, közösségként is megvalósítja az egyház Krisztustól nyert küldetését. Nem csupán a társadalomba illeszkedés érdekében „szocializál", hanem prófétaként tanítja-neveli gyermekeit, hogy azokból Isten országának polgárai vál183