Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Unger Zsuzsa: Kis egyház - nagy család
janak. Az imádsággal és áldozattal megszentelt hétköznapiság valódi istentiszteletté nemesül a család papi tevékenységeként. A pásztori szerep révén a vérségi kapcsolatok a kegyelem szálaival is megerősödnek, és a család az istengyermekség iskolája lesz mindhárom nemzedék számára. E vázlatos jellemzés csupán érzékelteti azt a gazdag tartalmat, ami az ecclesiola hasonlatból kibontható. Az egyház és család kapcsolata azonban nem egyirányú. Ugyanolyan bőven lehetne szólni arról is, hogy az egyház: nagy család (akár plébánia méretben, akár nagyobb területet — az egész bolygót — átfogó megjelenésében). Az egyház mint család? — a megállapítás inkább tűnik ősegyházi nosztalgiának, mintsem mai tapasztalatnak. Az a bizonyos rajzocska mégis felkerült egyházi életünk jól látható helyeire, és a képek makacsságával beférkőzött képzeletünk világába. A kis tető csöpp hajlékot véd, csupán akkora, hogy az alá menekült szívet oltalmazhassa. A kettő szétválasztha- tatlan. Mintha a kicsírázott, megnövekedett szívből készült volna a tető. A kibontakozó élet nem torpan meg — nem zárul le földbe irányuló fallal —, hanem a távolabbiak felé nyújtja tovább növekedni képes vonalát... Ilyen létesítmény volna a mi egyházunk is? Ha elfogadjuk a családot elsődleges mintaképül, akkor egyúttal a „profiltisztításhoz" is eligazítást nyerünk. Akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyház inkább család, mintsem egyesület. Szolgáltató üzemnek se véljük, mert szolgálatát családként végzi. Ha néha múzeumnak tűnne, akkor is legfőbb jellemzője az elevenség, és kár volna hivatali renddel merevvé tenni, mert családias közvetlenséggel kell eljárnia. Az egyesület egynemű társaság, gyakran a szónak nem is csak átvitt értelmében. Tagjai felnőttek, egyazon érdeklődésűek, — aki pedig másfelé vonzódna, az el is mehet másfelé. Nem így a család tarka társasága, amelyből sohasem hiányozhat a nő, s ahol az egy tőről fakadtak is olyannyira különbözhetnek. A családban mindenkinek megvan a maga helye-szerepe, és ezeknek révén alakul ki egy-egy család sajátos arculata. Vajon a mi kis egyházunk is ilyen, részvételen alapuló közösség? Jut-e mindenkinek szerep, vagy inkább lefarigcsálnánk az egyediséget, hogy egyletként könnyebben kezelhetővé váljék, és az örökölt mundérba épp beleférjen? A szolgáltató üzeni szakosodott vállalkozás: meghatározott feladat elvégzésére képes, ahhoz vannak eszközei. Ha nem folytathatja e tevékenységét, akkor gyakorlatilag nem is létezik. Ha napnyugtával lehúzzák a rolót, csupán egy zárt üzlethelyiség marad belőle. A család másképp szolgál. A változó körülményekhez és szükségletekhez igazodva rugalmasan átáll egyik szolgálatról a másikra. Minden egyes gyermek útjának kísérőjeként többször végigjárja az emberi élet gazdag tájait. A család nem csak a munkának és a munka által él. Tud ünnepelni, van benne játékosság, várja a szünidőt. Ilyen alkalmakkor még inkább magára talál. Hát a mi egyházközségünk? Nem viselkedik-e úgy, mint az önmagát reklámozó szolgáltató vállalat? Lehet, hogy makacsul kínálgatja begyakorlott tudását, és nem gondol gyökeres átalakulásra? Tud-e ünnepelni az egyházközség, vagy inkább a felhajtással járó látványosságokat kedveli, aminél a pap amolyan vasárnapi rabszolga szerepébe kényszerül? A múzeum hatalmas, méltóságot árasztó épület, a múlt csarnoka. Tele van tiszteletre méltó régiségekkel, a hajdan volt élet tárgyi emlékeivel. Mintha a csúcsteljesítmények gyűjtőhelye volna, mert vagy az alkotó volt kimagasló művész, vagy bravúrosat vitt végbe, aki megtalálta, helyrehozta, megfejtette a kiállított kincseket. A család nem ilyen tágas épület. Falai inkább szűkösek, feszíti a benne duzzadó élet. A múlt értékeit eleven tárlókban őrzi. Nem a megtörtént, a régi izgatja elsősorban, — figyelme arra irányul, hogy mit hoz a jövő, mi bontakozhat ki a ma még szerény kezdetből, a csemetékből. Ha az egyház önvizsgálatához a család a lelkitükör, akkor a múzeumi berendezkedésen valahogy változtatnia kell. Csarnokaiban rakjon fészkeket, hogy a kisközösségek otthont találjanak benne. Méltóságának és tekintélyének egy részét reménységbe és kockázat vállalásba kellene fektetnie. Teremőrei mellett — új státuszt kialakítva — munkaviszonyt létesíthetne az újítók csoportjával is. Megtelhetne mozgással, fejlődéssel, és nem kényszerülne semmit se befejezettnek, újra nem tárgyalhatónak tekinteni. Nemcsak őrizné a régi dicsőséget, hanem megbecsülné, jobban szeretné csetlő-botló eleven kincseit. 184
