Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: A teológia transzcendentális megalapozása Karl Rahner nyomán
tét, vagy kategorizálhatja helytelenül és tévesen Isten titkát, de antropológiai létszerkezete miatt nem semmisítheti meg Isten benne rejlő transzcendentális, nem kifejezett, nem tematikus ismeretét. Igaz, evilági létezésében senkinek sem sikerülhet tökéletesen kifejezetté tenni az analóg létbirtoklás révén eredendően adott istenismeretet. Ami az ismeret síkján történik, ugyanaz valósul meg az akarat, a döntés síkján is. Az ember minden döntése feltételezi esetleges létezésének feltétlen elfogadását, vagy tagadását. Az ember minden konkrét cselekedetében abszolút érvénnyel igent mond esetleges létére. Az esetleges létezésnek ez az abszolút érvényű elfogadása nem más, mint az abszolút Isten és az abszolútumra rendelt véges ember szabad párbeszéde, melynek közös nyelve Isten oldaláról az abszolút lét, az ember oldaláról pedig az abszolút lét előzetes ismerete. Rahner nemcsak az emberi szellem transzcendens irányultságát világította meg, hanem ezen felül kimutatta a történelem transzcendentális jelentőségét is. Isten kinyilatkoztatása a történelemben jelent meg. Szavát a Szentírás sugalmazott szerzői fogalmazták meg kifejezetten és tematikusán, végérvényesen pedig Urunk Jézus. De ennek a kategoriális, kifejezett kinyilatkoztatásnak mindig van transzcendentális alapja, lényegi lehetőségi feltétele is, éspedig az, amit az ember analóg létbirtoklása, szellemi megismerése, akarása, nyitottsága, irányultsága révén már mindig birtokol. Mindazonáltal a létezésünk a priori struktúrájában rejlő nem tematikus tudás — filozófiailag: szellemi diszpozíció; teológiailag: istenképiség; pszichológiailag: vallási érzékenység — önmagában véve csupán lehetőség, melynek tényleges megvalósulása, beteljesedése csak Urunkban, Jézus Krisztusban érte el célját, amikor az isteni és az emberi természet istenemberi személyében egyesült. Ezért mondhatja Rahner, hogy az antropológia deficites krisztológia, ez utóbbi pedig tulajdonképpen beteljesült antropológia. Az alapvető teológia tehát feltárja a dogmatika „antropológiai" alapját, amelyben Isten transzcendentális ismerete a teremtő és a teremtmény, a bűnös ember és a Megváltó közti összefüggésre utal. Ezzel Rahner létrehozta az alapvető teológia és a dogmatika közti átmenetet, feltárva, hogy a Krisztusban megnyilvánult szó-kinyilatkoztatás miként viszonyul az emberi szellem a priori tudásához. Sőt, azt a merész kijelentést is megkockáztatja, hogy mindaz, ami Jézus prédikációiban kifejezetten, tárgyilag elhangzott, valamiképpen az emberi létezés mélyén már előzetesen jelen van és hatékony. Csak ennek föltételezésével tudjuk ugyanis feloldani azt a szakadékot és feszültséget, ami Isten egyetemes üdvözítő szándéka, és a keresztény igehirdetés részlegessége között fennáll. Isten egyetemes üdvözítő akarata már akkor hatékonyan működik, amikor az ember létezése mélyén megvalósítja az abszolút létre irányuló transzcendentalitását. A rejtett im- manentizmus veszélyének elkerülése végett azonban rendkívül fontos annak hangsúlyozása, hogy szellemünk a priori, transzcendentális Isten-tapasztalata nem merőben természeti adottság, hanem Isten természetfeletti kegyelmi adománya, amely maradandó, de nem természetes, és nem szükségszerű mozzanata az emberi egzisztenciának. Isten a priori, nem tematikus ismerete és az a poszteriori-tematikus Isten-ismeret között — a tényleges üdvrendben — tulajdonképpen „csak" reflexiós fokozati különbség van. Természetünk megvalósítása eleve és eredendő módon már kegyelmi önmegvalósítást is jelent. A természet szükségszerűsége és természetfólötti diszpozíciója, valamint a kegyelem szükségessége és ingyenessége, ajándék jellege közötti fogalmi apóriát és konfliktust úgy lehet kikerülni, ha belátjuk: Isten azért teremtette az embert, hogy önmagát közölje vele. Ugyanaz az Isten hozta létre teremtő szavával a világot és az embert, aki kegyelmi szavával üdvösségre rendelte és meghívta az örök üdvösségre. Isten kegyelmi önközlése nem más, mint az emberi transzcendencia radikalizálása. Rahner a most vázolt transzcendentális Isten-ismeret alapján dolgozta ki a krisztoló- giát, amely alkalmat adott arra, hogy teológiailag megvilágítsa az emberi és az isteni szabadság történetét és összefüggését. Isten Szava emberré lett, akivel az ember történetileg, személyesen összeköttetésbe kerülhet. Jézus megtestesülése az ember létre irányuló nyitottságának, Isten Szava meghallásának kitüntetett határesete. Arra a titokra utal, mely Isten Szava az emberi létezés mélyén rejtetten mindig jelen van. A krisztoló144
