Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: A teológia transzcendentális megalapozása Karl Rahner nyomán
utat, hanem mindig és eleve, minden ismeretében az abszolút lét bennfoglalt, megsejtett ismeretéből indul ki. Az abszolút lét nem ismereteink összegzésekor, az ismerő folyamat végén fénylik fel, hanem mindig is belőle indulunk ki, még akkor is, ha ezt nem tudjuk. Második lépésben a teológia központi kérdését veti fel Rahner. Szerinte a teológiának magának kell immanens módon gondoskodnia saját megalapozásáról, s azt nem várhatja külső tényezőktől. Az alapvető teológia és a dogmatika a lehető legszorosabban összetartoznak. Ily módon a dogmatika önmegalapozó tudomány. Ha Isten szabad elhatározásából meg akarja szólítani az embert, akkor az embernek képesnek kell lennie tényleges helyzetében meghallani Isten Szavát. Rahner ezt igazolandó dolgozza ki az antropológiai teológiát, amely nála az alapvető teológia. Végül az alapvető teológia nyomán és az antropológia segítségével utat épít a dogmatika alapjainak feltárásához, melynek értelmében nemcsak lehetőség van arra, hogy az ember az Ige hallgatója legyen, hanem a történeti kinyilatkoztatás tanúsága szerint Isten Szava ténylegesen elhangzott. Isten kinyilatkoztatott Szava Jézus Krisztus történelmi személyiségében valóban megtörtént esemény. Az Ige emberré-levésében az ember tényleg találkozott az őt megszólító és az önmagát közlő Istennel. Rahner úgy végzi el a teológia megalapozását, hogy először az antropológia segítségével kimutatja az átmenetet a transzcendentális Isten-ismerettől a transzcendentális teológiához. Ez bölcseleti és teológiai kérdéseket vet fel: milyen viszony van az ember szelleme és Isten szavának valósága között; továbbá milyen a viszony Isten teremtő Szava és az embert kegyelemben részesítő önközlése között. A kulcskérdés antropológiai: milyen emberképet tételezünk fel, hogyan ítéljük meg az ember helyét és szerepét a világban? Rahner azt állítja, hogy az ember nem merőben természetes lény, hanem minden embernek ténylegesen természetfölötti hivatása van, akár tudja, akár nem, akár elfogadja, akár nem. Isten minden embert valóságosan és konkrétan részesít kegyelmében, amikor megteremti és meghívja belső életébe, közvetlen színe látására. Erről a rendeltetésről, az emberi létezés egészét érintő hivatásról senki nem mondhat le, ezt senki nem semmisítheti meg, mert Isten eleve azért teremtette az embert, hogy önmagát közölje, személyesen találkozzon vele. Ennélfogva természetfeletti rendeltetésünk tulajdonképpen már konkrét emberi létezésünkkel együtt adott kötelességünk. Ha valaki elfogadja konkrét létezését, emberségét, ezzel igent mond természetfeletti rendeltetésére is. Ha viszont valaki visszautasítja létezését, akkor Isten hívását is visszautasítja. Természetesen Isten kegyelmi felemelése mindig föltételezi az ember teremtett, természetes állapotát, és azt teljesíti be. Az ember egyrészt szellem, másrészt világban létező szellem, akinek létezése megvalósításakor az érzéki, evilági adottságokhoz kell fordulnia. Rahner alaptétele az, hogy a tárgyi megismerést betetőző ítéletaktusban eleve fel kell tételeznünk az abszolút létet. Bármit állítok, azzal mindig bentfoglaltan együtt állítom az abszolút létet is. Hogy a konkrét létezőket megragadhassam és megérthessem, hogy szellemem „észre vehesse" a létezőket, ahhoz előzetesen és eleve a lét megvilágítottságában kell állnia a szellemnek csakúgy, mint a megismerendőnek. A lét elrejtett titok ugyan, de az ember mint szellem a lét birtoklás analógiája révén eleve nyitott a lét felé. Szellemi természetünk előtt mindig is nyitva áll a lét végtelen perspektívája és erről a priori tudásunk van. Csak azt tudjuk reflexiós módon, kifejezetten és kategoriálisán tudatosítani, ami — bár nem reflektáltam nem tematikusán — mindig is jelen van tudatunkban. Rahner szerint az ismeret lehetőségi feltételének kimutatása Isten transzcendentális ismeretét tárja fel, és ez az a priori ismeret teszi lehetővé, hogy az ember meghallja Isten Szavát, amennyiben a történelem tanúsága szerint Isten ténylegesen megnyilatkozott. Isten csak azt nyilatkoztathatja ki, amit az ember képes meghallani és megérteni. Amikor Isten, az abszolút lény, szabadon és történetileg az ember felé fordul, akkor az ember már mindig is eleve tudja mit jelent Isten léte és szava, mert csak az előzetes ráirányulás teszi képessé arra, hogy felismerje Isten ténylegesen elhangzó szavát és önközlését. Isten transzcendentális megismerése teszi lehetővé a „Szabad Ismeretlen" és az Igét szabadon meghalló ember kapcsolatát. Bár az ember tagadhatja ugyan Isten létét, üzene143
