Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: A teológia transzcendentális megalapozása Karl Rahner nyomán
mát kibontani, ügyelve arra, hogy — ha kritikusan is — egybecsengjen az ember történeti önértelmezésével, valóságos tapasztalataival. Kérdés, hogy milyen lényegi feltételek mellett lehet szó a hit és az ember önértelmezése közti harmóniáról. Rahner meggyőződése az, hogy a transzcendentális reflexió segítségével mutatható ki a lényegi összefüggés a hit misztériuma és az ember önértelmezése között, hiszen Jézus történelmi személyiségében a történelem már elérte felülmúl- hataltan abszolút csúcspontját. A szellemi agnoszticizmustól megfertőzött és a pluralizmussal szükségképpen együttjáró szkepticizmusba hajló korban legföljebb arra lehet törekedni, hogy feltárjuk: a lehetőség, hogy végső kérdéseinkre megtaláljuk a választ, csak akkor reális, ha kérdésfeltevésünk módjában már eleve és előzetesen benne van valamiképpen a válasz, csak jól kell kérdezni. Az újkori reflexív filozófia egyik alapvető fölismerése éppen az, hogy miként minden kérdésünkben eleve és előzetesen benne van maga a kérdező, ugyanúgy minden kérdésben eleve és előzetesen benne van a válasz, bár csupán burkolt formában. A megismerés folyamatában meg kell különböztetni egymástól a tárgyat, amelyre a megismerés irányul, és a megismerés alanyi föltételét, vagyis az ún. kategoriális szintet, illetve annak transzcendens lehetőségi feltételeit. Ez utóbbiak föltárása nyomán lehetővé válik a „hagyományos" hit és a „modern" önértelmezés egy- becsengése. Végül a teológusnak tudomásul kell venni a mai ateista valláskritikát. Az újkori ateizmus gyökerei részben Kantra nyúlnak vissza, aki kérdésessé tette az objektív metafizikai ismeret érvényét. Szerinte ugyanis megismerésünknek szubjektív határai vannak, amennyiben a kategoriális világ képezi ismeretünk tényleges határát, s ezen az ember nem léphet túl: végesek vagyunk és megismerésünk korlátozott. Rahner szerint ez így igaz: végesek vagyunk. De az is igaz, hogy tudunk végességünkről és korlátáinkról. Aki pedig reflektálni tud ismereteinek, döntéseinek korlátáira, az már valamiképpen túl is van rajtuk. A kérdést tehát így kell megfogalmazni: mi a lehetőségi föltétele végességünk mint végesség fölismerésének. A lehetőségi feltétel a priori adottság. Véges rendszer csak akkor képes felismerni önmaga végességét, ha számára a végtelen horizont eleve és előzetesen adott — a priori — valóság. A véges ember a priori végtelensége a véges megismerésre irányuló kérdésben nyilvánul meg. De mi teremti meg a véges szubjektum véges kérdéseinek végtelen horizontját? Hogyan nyúlhat az ember önmaga fölé? Vajon nem „hamis tudat" keltette ábránd ez a végtelenség? Az igazi kérdés tehát az, hogy transzcendáló képességünk csak szubjektív képesség-e, ha pedig nem, akkor valójában mi felel meg neld, mire irányul? Paradox lénynek tűnik az ember, mert a végtelenség immanens, tudati adottság, ám ugyanakkor reális követelmény, mert nélküle nem tudnánk önmagunk végességéről. E különös dilemma mögött fedezi föl Rahner a transzcendentális kérdésfeltevés jogosságát. Meg kell kérdeznünk, hogy tulajdonképpen mi a végesség és mi az anyag, a tárgyi megismerés objektuma? Ha ez lenne a „minden", akkor megoldhatatlan rejtély lenne az a tagadhatatlan tény, hogy az ember rákérdez erre a „minden"-re. Inkább arról lehet szó, hogy e kérdés visszautal ismerőképességünk a priori struktúrájára, és ezáltal transzcendentálissá válik: a véges anyagi tapasztalatok lehetőségére és nem ténylegességére vonatkozik. Végességünk felismerése arra a lehetőségi feltételre utal, melynek folytán semmilyen véges valóság nem képes betölteni a kérdezésben munkáló szellemi dinamizmusunkat. Ezzel pedig máris az ún. transzcendentális tapasztalatok közegébe jutottunk. A transzcendentális reflexió és módszer tehát nem más, mint az ember eredeti, valóságos transzcendencia tapasztalatainak kifejtése és feldolgozása. Az antropológiai megalapozás Rahner három lépésben végzi el a teológia transzcendentális megalapozását. Első lépésben J. Marechal nyomán kidolgozza a transzcendentális Isten-ismeretet, amely szerint az ember mint világban élő szellem (Geist in Welt) nem a dolgokkal, a létezőkkel való foglalkozás végén, mintegy a dolgok kijáratánál fedezi fel az abszolút léthez, az Istenhez vezető 142
