Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Werbick, Jürgen - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Házasság és család - krízis és megújulás
mi is élünk, egyúttal az az ígéret is, amellyel „világra hozzuk" gyermekeinket, amellyel megnyitjuk számukra a világot. Ez az a tanúságtétel, amelyben (majd) megtapasztalják a bennünket valóban meghatározó és mozgató valóságot; számukra ez annak a valóságnak a megtapasztalása, amelyet vállalunk, s amelyet talán ők is vállalhatnak. 5. Hogyan jönnek gyermekeink általunk a világra? Mi szülők — akár akarjuk, akár nem, és sokkal előbb, mintsem feladatunkként ismernénk föl — tanúi vagyunk egy olyan ígéretnek, amely lehetővé teszi gyermekeinknek, hogy hozzájáruljanak világra jöttükhöz; vagy szerencsétlenségünkre nem vagyunk azok. Beleegyezésük nélkül csak „kiteszik" a gyerekeket a világba. Azonban valójában nem tudnak világra jönni és nem tudnak abban élni, ha ők nem jámlnak hozzá a nemzésükhöz, szülésükhöz, emberré levésükhöz; ha nem bízhatnak — ennek bármennyire csak előzetes tudatában — az ígéretben hogy jó a világra jönni. Mi teszünk gyermekeink előtt tanúságot arról, hogy az élet ígéret, s hogy miben áll ez az ígéret. Megígérjük nekik, hogy jó vállalni ezt a világot, magaslatait és mélységeit, beteljesedéseit és töréseit; tanúskodunk arról, hogy megéri élni, amennyiben éljük, hogyan és miért érdemes megélni az életet, miként lesz számunkra igaz az az ígéret, ami az élet, hogyan tudunk legalább a nyomában maradni. Vagy pedig üres, fél szívvel kimondott vagy éppen csalárd ígéretet teszünk nekik, amennyiben hagyjuk őket úgy felnőni, mintha az életük lehetőség volna, s ugyanakkor azt éljük mintaként, hogy ebben a kegyetlen játékban nem lehet nyerni. Az adja a családi lét drámaiságát, hogy a család, mielőtt arról kifejezetten tudnánk és tudatosan úgy alakíthatnánk, tanúságtevő közösség, s hogy nekünk, szülőknek nincs a kezünkbe adva annak tanúsítása és továbbadása, amiről gyermekeink előtt tanúságot akarunk tenni, s amit át akarunk nekik adni. Eredendően rajtunk és házastársi szeretetünkön ismerik meg, mit jelent ez az ígéret — vagy esetleg soha nem tudják meg. A gyermekek meglátják rajtunk, hogy valóságosan mi határoz meg bennünket, hogy ténylegesen (és véglegesen) mi ígéretes számukra; s ezt ők — eredendően és mélyen meghatározó módon — velünk együtt tapasztalják meg. Nem abban, amit mondani akarunk nekik, hanem abban, amit ténylegesen példaként mutatunk számukra; abban, amit életmódunkban megéreznek, abban, ami belőlünk árad. Azon tapasztalják meg, ahogyan mi megtapasztaljuk magunkat. A gyermekek a szülők példájából tanulnak; ezt mindig így mondták nekünk, s így is van. De elsődlegesen és igazán mélyen nem abból, amit a szülők adni akarnak, hanem abból a példaképből, amit számukra a szülők valóságosan jelentenek, azon a módon, ahogyan vállalják az életet, a másikhoz fűző kapcsolatot, a szeretet kihívását — vagy ahogyan nemet mondanak az életre, a szeretetre. A gyerekek a szülőkkel együtt tanulják meg, hogy azt tekintsék valóságosnak, fontosnak, végső soron meghatározónak, amit a szülők tartanak valóságosnak, fontosnak, meghatározónak. A család ebben a teljesen drámai értelemben a szétosztott és megosztott tapasztalat közössége, egyúttal nyilván olyan közösség is, amelyben el kell viselni és fel kell dolgozni csalódásokat és megszegett ígéreteket is; ebben az értelemben a család sorsközösség. A család az a tér, amelyben a gyermekek megtanulnak élni abból az örökségből és abban az örökségben, amelyben és amelyből már a szülők is tanultak élni, amelybe önmagukat vitték bele, mert a maguk módján léptek bele; amelybe a gyermekeknek is bele kell vin- niök magukat és bele is vihetik, amclvbe be kell lépniök és be is léphetnek. Ez az örökség teher és — remélhetőleg — megigéző ígéret. Képesek vagyunk-e megéreztetni gyermekeinkkel ezt az ígéretet és a benne rejlő kihívást, fel tudjuk-e tárni előttük? Életmódunkból ígéret sugárzik-e — vagy inkább feszültség, reménytelenség? Képesek va- gyunk-e önmagunkhoz és általunk — életünk tanúsága által — „megfoghatóvá” tenni számukra egy valóságot, amelyet ők maguk is lelkesen és kockázatra készen vállalhatnak? Vagy inkább rezignációt és apátiát tapasztalnak meg rajtunk és életmódunkon? Nincs a kezünkre, a hatalmunkba adva, ami belőlünk sugárzik: az élet és a szeretet utáni lelkesedés, vagy a rezignáció. Nem tudunk rendelkezni arról, hogy mi határoz meg és 135
