Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Oláh Miklós: Hitre nevelés a családban
gyermeket ajándékozzák egymásnak, mint szeretetük eleven képét." (14) Ezzel adhatjuk a legtöbbet! „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha nem kap, nem talál szeretetre, nem részesülhet benne és nem teheti a szeretetet magáévá." (Redemptor Hominis lO.p.) Az igazi szeretet nemcsak beszéd Istenről, nemcsak tanúságtétel Róla, hanem Isten megjelenítése! A házassági felkészítés során fel szoktam tenni a kérdést a jegyeseknek, hogy véleményük szerint mikor lehet vagy kell elkezdeni a gyermekek nevelését. Volt már olyan vőlegény, aki így vélekedett: „amikor már használatba vehetem a nadrágszíjat!" Általában azonban arra szavaznak, hogy már a születésekor el kell kezdeni. Helyeslem a megállapítást, de ráduplázok: még korábban. Először nagyot néznek, de amikor említem az áldott állapotú anya életmódjának a magzatra gyakorolt hatását, akkor egyetértenek. Ezután újabb meglepetést okozok nekik azzal, hogy a gyermek nevelését már fogantatása előtt kell kezdeni. Ezt végképp nem értik, de csak addig, amíg fel nem hívom figyelmüket arra, hogy a (leendő) gyermekek nevelése a (leendő) szülők önnevelésével kezdődik. Hiszen nem fognak egycsapásra megváltozni attól, hogy gyermekük születik. Márpedig nagy igazság van a régi mondásban: „Az ember az, amivé őt a mértékadó személyek tették." Igazat kell adnunk Foerstemek, aki azt mondja: Nem azzal nevelünk, amit mondunk, hanem amik vagyunk. A gyermekek hitre való nevelésénél is figyelembe kell venni ezeket az igazságokat! A szavak megmondják az irányt, a példák pedig megmutatják, hogyan kell afelé menni. Hitre nevelésről tehát csak olyan családban beszélhetünk, ahol a szülők is igazán hívők? Tulajdonképpen a hitetlen, közömbös szülők gyermekeit is lehet hitre nevelni, — minden egyházközségben Van rá példa, hogy a gyermek öntevékenyen kéri a katekézist, ha nem is a legkisebb korban. Ez már nem a családban történő nevelés, hanem nélküle és rajta kívül. A szó szoros értelmében ezért csakis ott beszélhetünk a címben megadott témáról, ahol legalább az egyik szülő komolyan vallásos. És ahol a nagyszülők próbálnak apostolkodni? Szülők nélkül, sőt olykor azok ellenére? Bonyolult lélektani és jogi helyzet ez, de nem ritka. Bár a hitre nevelés ilyen körülmények között ritkán sikerül, mégis, legalább valami rokonszenvet, nyitottságot kaphatnak a gyermekek nagyszüleik szavától és példájától. Ez nem kis segítség akkor, amikor a fiatalok döntés elé kerülnek (például házasságkötés előtt). Ebből a szempontból is nagyon megszívlelendő a Szentatya felszólítása: „A keresztény házasságra készülők katekézisét feltétlenül meg kell újítani..."! (66) 2. Köztudott, hogy az embernek alkatánál fogva létszükséglete az ünneplés. Az imádság ünnep, ha csak néhány perces is. Nagyon fontos tehát, hogy a gyermeket megtanítsuk imádkozni. Helyesebben: hogy beavassuk az imádkozás művészetébe. Az ima nagyon hasonlít a zenéhez, csak az imában maga az imádkozó a hangszer. A kötött ima kiváló szerzők által készen nyújtott partitúra, amit vagy karban (liturgia), vagy szólóban (magán ima) megelevenítünk. A gyakorlott zenészek tudnak rögtönözni, variációkat komponálni: ez a kötetlen, személyes ima. A gyermeket be kell avatni ebbe a művészetbe, az „önmegvalósításnak" ebbe a sajátos formájába, hogy Isten előtt is meg tudja fogalmazni, ki tudja mondani önmagát. Teljesen magától értetődő, mégis ki kell mondani, hogy imádkozni csak az taníthat, aki maga is tud — és szokott! — imádkozni. Méghozzá: jól! A jó imádság — legyen az közösségi vagy magánjellegű, liturgikus vagy spontán ima — csak az, amely személyes és átélt. Nem hiába hangsúlyozza a Zsinat is, hogy a liturgiában való részvétel ne csak aktív legyen, hanem átélt és tudatos is! Az imára nevelésnél nem az a fontos, hogy a gyermekekkel minél több ima-szöveget bemagoltassunk, hanem az, hogy megéreztessük velük az ima embert felemelő, ünnepi jellegét. Régi meghatározás: „az imádság lelkünk felemelése Istenhez" —, de még ennél is több: Isten befogadása. Fontos igazságot fogalmaz meg az enciklika: „A keresztény szülőknek a keresztségből fakadó sajátos feladata, hogy gyermekeiket megtanítsák imádkozni, fokozatosan elvezessék őket Isten 123
