Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Filthaut, Theodor - Gáspár Csaba László (ford.): A cölibátus
Theodor Filthaut A CÖLIBÁTUS Úgy hisszük, szükség követelte feladat, hogy az egyházban tárgyilagos beszélgetést kezdjünk a cölibátusról. Hogy kezdeti ellenállás után mégis papírra vetettem jelen írásomat, az egyedül abból a felismerésből fakadt, hogy ma már nem szabad kivonnunk magunkat e feladat alól. Az egyház belső helyzetének józan mérlegelése mellett is teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy mindmáig vannak olyan körök és csoportok, amelyek már a téma felvetését is a cölibátus eltörlésére irányuló kísérletként értékelik. Vélhetően kilátástalan e csoportokkal szemben kifejezetten hangsúlyozni azt, hogy a legkevésbé sem erről van szó, hanem éppen az ellenkezőjéről. Az ember csak csodálkozik némely egyházi körök meggyőzhetetlenségének mértékén, melyek minden higgadt megfontolás ellenére sem akarják észrevenni, hogy a cölibátus éppenséggel leértékelődik az egyházon belül és kívül — főként a fiatalok körében —, ha továbbra is tabunak tekintik és ideológiába zárják. Egyoldalú és méltánytalan, ha valaki csupán az általános szexualizálódással indokolja a fiatal generáció fokozódó ellenállását a cölibátus elismerésével és elfogadásával szemben. A klérus, kivált a vezetőréteg annak hírében áll, hogy nem őszinte, nem egyenes, nem bátor, nem nyitott, s nem igazságszerető, — éppen e tabuizáló taktika miatt. Még a legutóbbi zsinat is ezt mutatta, és néhány távolmaradást éppen ezzel a ténnyel indokoltak és védelmeztek: a cölibátus problémája tabu, és ebbe nem tudtak belenyugodni azok, akik a távolmaradást választották. A papi nőtlenségnek nem szabad továbbra is újra és újra a szabadságtól való megfosztás mintapéldájának lenni az egyházban. Ha a cölibátus jó dolog — és akad-e bárki a kritikusai között, aki ezt ne ismémé el? —, akkor miért nem szabad róla nyíltan beszélni és írni? Önámítás úgy vélni, hogy szolgálunk a cölibátus ügyének, ha tiszteletlenül átengedjük az egyházon kívüli nyilvánosságnak: vitatkozzék róla kénye-kedve szerint. Az ilyen eljárás szükségképpen csak a gyanakvást fokozza. Ez végzetes és csak kárára van az egyháznak. Bizalmatlanná tesz az egyházi közösség őszinteségével és tárgyilagosságával, valamint manipulálatlan dialógusképességével szemben, ha a kritikus hangokat elnyomják. Nincs szükség pszichoanalitikus szakismeretre annak belátásához, hogy milyen, gyakran kárt okozó robbanóerő feszülhet valamely elfojtott komplexusban. A cölibátus ügyének érdekében cselekszünk, amikor föllépünk a katolikus egyházon belüli szabad véleménynyilvánítás és véleményalkotás jogáért, melyet, mint ismeretes, a legutóbbi zsinat kifejezetten elismert. Ezt immár a gyakorlatban és ténylegesen is el kellene ismerni. Mi értelme van folyton folyvást az egyházon belüli dialógusról beszélni, ha ez a dialógus éppen egy ilyen lényeges kérdésben megakad? Van, aki úgy értelmezi a párbeszédet, mint mások beleegyezését saját véleményébe. Pedig a dialógus őszintesége és komolysága mégiscsak abban mutatkozik meg, hogy ki-ki odafigyel a másik véleményére és törekszik megérteni. — Ez nem csak a világi papság számára lényeges, hanem a világiak számára is. Legfőbb ideje annak, hogy nyíltan és bátran beszéljünk róla, már csak azért is, hogy a cölibátus megőrizze hitelre méltóságát a világi hívők valamint az egyházon kívüliek szemében. A vitának nyíltnak kell lennie, hiszen a cölibátus előnyökkel és hátrányokkal jár, jelentősége és veszélyei valamint buktatói a legnagyobb nyilvánosság előtt ismertek. Ennek folytán manapság a nyilvánosság is szerepet játszik ebben a kérdésben. A cölibátus körüli vitának továbbá tárgyilagosnak kell lennie. Ez nem csak azt jelenti, hogy ellenérzések nélkül kell folytatni, hanem azt is, hogy olyan gondolati formákban és légkörben, 114
