Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Máté Zsuzsanna: Az Abszolútum Schütz Antal és Sík Sándor művészetfilozófiájában
zül legegyenesebben és legparancsolóbban az esztétikai apriori ténye mutat az Abszo- lútum felé. Honnan az esztétikai apriori? Hogyan lehetséges, hogy esztétikai apriori egyáltalán van? Ember ki nem találta, mert megvan benne akkor is — primitív emberben, gyermekben —, ha nem tud róla. Ember nem hozta létre; adva van az ember-mi- volttal. De honnan van az ember-mivolt? Itt az esztétika az ontológiába és a teológiába torkollik; ez már nem az ő területe, de erről a területről táplálkozik. Az esztétikai apriori „őstény", de emberi őstény, tehát relatívum: feltételezi az abszolút őstényt, esztétikai oldaláról tekintve az ősszépséget, amely már nem emberi, hanem az emberinek feltétele, tartója, őselve."9 Szintén az étiológiai istenbizonyítékról szóló Schütz-féle gondolatmenethez kapcsolható Sík Sándor következő fejtegetése is: az esztétikai apriori hordozója az esztétikai alany, az ember, aki maga is teremtett lény, létesítő oka Isten, és Istennek, mint „művésznek" az alkotása, mint „mű áll előttünk esztétikumként": maga az ember. Tehát Isten hordozza magában az ős-esztétikumot, mint esztétikai Abszolútum egyesíti magában az ős-alkotót, az ősszépséget.10 Teremtménye, mely magában hordozza relatív formában az ősszépséget, nemcsak az ember, hanem az egész világ, mely így az ember számára önmagán kívül a rejtett isteni esztétikum forrása is egyben.11 A művész Isten kiválasztottja, aki képességei által észreveszi, jelzi, befogadhatóvá teszi a való világunkban megmutatkozó — Schütz fogalmát használva — teljességet; vagy — Pitroff Pál terminusát használva — a Harmóniát; azaz a világban és emberben rejtőző isteni lényegeket. Többezer éves filozófiai és esztétikai duális fogalompárok, mint az objektum-szubjektum, alany-tárgy ellentétei oldódnak fel az isteni Abszolútum elfogadásában. Az ember szubjektuma mint esztétikum-jellegűen teremtett objektum nem állhat szembe a rajta kívül eső valósággal, hiszen ontológiai szempontból forrásuk és jellegük ugyanaz. Az ember azáltal, hogy az isteni, esztétikus teremtés tárgya, emberi alkotótevékenységében befogadásában alanyként viselkedik. Hasonlóan a valóság, világ, benne az ember nemcsak az emberi művészet tárgya és matériája, „hanem már önmagában is esztétikum jellegű."12 Schütz teológiából, felülről következtető művészetfilozófiai gondolatai tisztán deduktív módon tesznek — logikusan: objektivista szemléletű — megállapításokat. Az esztétikai végletes szubjektivizmus és végletes objektivizmus kétezeréves problémakörét, arisztotelészi alapon impozáns egyszerűséggel oldja meg. Az esztétikum, vagy másképpen az objektív Szépség, mely Szent Tamás alapján „a hatásosan kifejezett teljesség"; hatásos mint formai, teljes mint tartalmi mozzanat egysége.13 Az esztétikum, a világban, az emberben, az ember alkotta értékes műalkotásban „tárgyi mozzanataiban", passzív tartalmában létezik. De létezése potenciális, lehetőségi lét. Ahhoz, hogy valódi esztétikummá váljék, a műben rejtőző esztétikai, tárgyi mozzanatoknak egy formát adó befogadóra, szubjektumra van szüksége. Ezen értékítéletében, műértelmezésében szubjektívnek tűnő befogadó mégis hordoz objektív tendenciákat: mégpedig a Szépre, Harmóniára fogékony (Istentől kapott) emberi alaptermészetét, hiszen a lélek nem látná a szépet, „ha maga is szép nem volna."14 Az emberi, apriori alaptermészet objektivitásával magyarázható a klasszikus műalkotások értékelésében megfigyelhető, szinte időnkívüli objektivitás és állandóság. Az egyén esztétikai ítéletének természetesen különböző fokozatai, állomásai vannak, „melyek ugyanazon mű előtt nem egyformák minden szemlélőben, sőt ugyanabban a szemlélőben, sem különböző időkben." 5 Az egyén alkotása, az egyes értékelése csak relatív megvalósulás lehet, viszonylagos, hiszen a Szépség örök, isteni eszméjének tényleges világban való érvényesülése csak közelíthet az Abszolút érték felé. Schütz skolasztikus interpretációjában az étiológiai bizonyíték Istenre mint Abszolút létesítőre; a nomológiai megfontolás Istenre mint az Abszolút értelemre, törvényhozóra utal; melynek művészetfilozófiai következményeit már röviden említettem. A fentebbi, arisztotelészi gondolatmenet — az Abszolút értékre, formára való célirányosság — a teleológiai istenbizonyításhoz kapcsolódik. Az ember minden alkotó tevékenysége, így művészi tevékenysége is utal egy olyan célosságra, „mely minden eszménynek értékmérőjét magában hordja, és minden célra irányító erőt magából merít."16 Azaz Istenre, aki tökéletes, 101
