Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Gáspár Csaba László (ford.): Miért félünk a Lélektől?
ban azon impulzusokkal szemben, melyeket az egyházi hivatal kezdeményez; olyan nyitottságban, amely nélkül — akár észrevesszük, akár nem — tetszelgőn és öntelten beleveszünk saját szubjektivitásunkba. Vajon nem félnek-e gyakorta a „progresszisták" a Szentlélektől, amikor szorongva tekintenek a halálra, vagyis jelen összefüggésünkben ama hallgatag és viszonzatlan áldozatra az egyházért és küldetéséért, mely nem igazolható a pusztán evilági jövőre irányuló akarat számára? Ha ilyen módon a „tradicionalisták"-nak és a „progresszisták"-nak szegezzük a kérdést, vajon nem félnek-e mindannyian a Lélektől, akkor ezt a két irányban feltett kérdést nem szabad azzal a gyanakvással kezelni és félreérteni, mintha célunk amolyan olcsó dialektikus kibékítés lenne, miként azt professzorok, és manapság püspökök is, szívesen megkísérlik, hogy így eljussanak egyfajta lapos „is-is" kompromisszumhoz, és lehorgonyozzanak az „arany középen". Természetesen vannak értelmes középutak, miként az is bizonyos, hogy a terribles simplificateurs túlzásai ostobák és csak katasztrófákhoz vezethetnek. Kétségtelen, hogy valódi keresztény erény a mértéktartás, a türelem és a realizmus, mely nem akarja a világot fanatikusan és lázasan paradicsommá változtatni, amely csupán az egyetemes boldogságkényszer koncentrációs tábora lenne. Ám a Szentlélek a legkevésbé sem az evilági ellentétek kiegyenlítése, nem a higgadt közép, és nem a nyárspolgári középszerűség szentsége. A Szentleiket nem szabad ama dialektika egyik oldalának értelmezni, melynek másik oldalát a betű, a törvény, az intézmény, a racionális számítás képezi. A Szentlélek az, aki az ellentétes valóságok ilyetén empirikus, dialektikus egységeit — melyek joggal léteznek — minduntalan felszakítja és magával ragadja abba a mozgásba, amely a felfoghatatlan Isten felé törekszik, aki nem további egyedi mozzanat a világban és a világ erőinek ellentétekből épülő harmóniájában. Készség a kiszámíthatatlan történések iránt Mikor tehát ilyenformán mindenkit megkérdezünk, valójában nem fél-e a Lélektől, nem valamiféle békés kompromisszum elérésére törekszünk, azzal a titkos szándékkal, hogy mindent kiegyenlítsünk, hadd maradjon minden a régiben és mindenki békésen kitarthasson véleménye és álláspontja mellett. A Szentlélek eljöveteléért mondott ima, a kérés, hogy engedjük hatni, sokkal inkább azt a készséget jelenti, hogy bebocsássuk életünkbe azt, ami előre nem látható, ami nem kiszámítható, hogy teret engedjünk az újjá születő réginek, a régtől ismert újnak. Gyakran azt jelenti, hogy valamely konkrét helyzetben nincs világosan megfogalmazott válaszunk, továbbá azt, hogy a lelkűnkben megválaszolatlanul lapuló kérdést egy titkos, immár kimerítően nem reflektálható bizakodásban úgy tekintjük, mintha maga lenne a válasz, s tesszük tovább a dolgunkat, mert hoztunk magunkkal a múltból elegendő muníciót a reményre, — de valóban csakis a reményre. A Szentlélek szava nem kínál olyan receptet, melynek utasításait csak végre kellene hajtani. Sokkal inkább azt parancsolja, hogy merjünk kísérletezni, dönteni akkor is, amikor döntésünk nem igazolható réstelenül általános elvekkel (a törvénnyel, a betűvel). A Szentlélek szava mindannyiunkat személyünkben szólít meg, s azt a kérdést intézi hozzánk: van-e bátorságunk kockáztatni, kísérletezni, kitartani a nagy tömegek sodrásával szemben (legyenek azok a „tradicionalisták" vagy a „progresszisták"); vajon rábízzuk-e magunkat valamire, ami végső soron már nem igazolható racionálisan — miként az emberi értelem legfőbb bölcsessége sem —, nevezetesen a Szentlélekre. Ezzel a bátorsággal kell mindannyiunknak megtennie a maga dolgát az egyházban, akkor is, ha kezdetben még nem nézi is jó szemmel azt, amit mások tesznek a maguk föladataként. Ezt pedig mindenkinek azzal a tudattal kell cselekednie, hogy a saját karizmái és megbízásai különböznek másoknak ugyancsak a Lélektől nyert adományaitól. Ám ha a Lélek egysége éppenséggel adományainak pluralitásában valósul meg, akkor úgy van rendjén, hogy sok, egymástól különböző karizma létezzék. Az egyházban tapasztalható karizmák egymásnak feszülése és egymással vívott küzdelme elkerülhetetlen. Ha ugyanis ezek az adományok már számunkra egyértelműen és kézzelfogható módon békés nyugalomba 97
