Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Gáspár Csaba László (ford.): Miért félünk a Lélektől?
által ad életet. Nem csoda, hogy félünk tőle. Hiszen mindig is tudni szeretnénk, hányadán állunk. Világosan akarjuk látni az életünk számláján sorakozó tételeket, s ezeket mi magunk akarjuk összeszámlálni. Mi akarjuk megvonni a világos egyenleget, melyet kívánságunk szerint bármikor ellenőrizhetünk. Életünk során félünk az olyan kísérletektől, melyek kimenetele nem látható előre. Gyűlöljük, ha túlzott követelményeket szabnak számunkra, s kötelességeinket szívesen igazítjuk ahhoz, amit különösebb megerőltetés nélkül készek vagyunk megtenni. Nos, ezért szeretnénk a Lelket is „adagolni", ám Ő ezt ellenkezéssel fogadja. Csak akkor vagyunk iránta bizalommal, ha a betű, a törvény, a hagyomány, kipróbált intézmények öltözetében lép fel. Azt akarjuk, hogy ezeknek mértékéhez igazodjék, s ezek által igazolja magát mint Szenf-Lélek, — noha ennek éppen fordítva kellene történnie. Félünk a Szentlélektől. Számunkra ő — tömören megfogalmazva — túlságosan kiszámíthatatlan; csak elméletben, nem pedig az élet mindennapjaiban hisszük, hogy Isten a végtelen, megragadhatatlan valóság, amibe Lelke bele akar bennünket taszítani. Mindent, ami az ember hit, remény és szeretet által megvalósuló, Isten átfoghatatlan megragadhatatlanságába lendítő mozgásának kiindulási és el- rugaszkodási pontjaként szolgálhat, tartós otthonunkká igyekszünk tenni. S jottányival sem lesz jobb a helyzet akkor, ha e szilárd talajt, melyhez oly híven ragaszkodunk, egyháznak hívjuk, megfeledkezvén arról, hogy az egyház is csupán annyira érvényes Isten és az emberek számára, amennyire szava és szentségei által táplálja ezt a szeretetben fogant reményt, melynek erejében az ember föltétel nélkül átadja magát a Szentiéleknek. A szoros értelemben vett egyház életében is ott munkál a Szentlélekkel szembeni félelem. A „tradicionalisták" félelme és a „progresszisták" félelme Félelem érezhető a „tradicionalisták" között, ők azok, akik óvakodnak minden kockázattól és kísérlettől, melynek kimenetele bizonytalan. Hallani sem akarnak olyan hitformulákról, melyeket nem ismernek fiatal koruktól fogva, mintha valamely formula minden további nélkül azonos lenne a Lélekkel, akiről tanúskodik. Olyan egységre vágynak a sokarcú egyházban, melyet ők maguk könnyedén áttekinthetnek és kézben tarthatnak. Számukra a hagyomány, melyet — önmagában véve joggal — védelmeznek, az atyák egyszer s mindenkorra megszerzett birtoka, amit most már csak be kell népesíteni és kormányozni kell, nem pedig egyetlen állomás azon a vándorúton, melyet tovább kell folytatni, persze abban az irányban, melyben eleddig haladt. És ha elméletileg elismerik és vallják is az egyházat átjáró szent nyughatatlanságról — vagyis a Szentiélekről — szóló tanítást, ezt alapjában véve csak azért teszik, hogy ezáltal joguk legyen a gyakorlatban nemet mondani ennek a kiszámíthatatlan Léleknek. Ugyanakkor, legalábbis ez az ember benyomása, azokban is lappang félelem a Szentlélekkel szemben, akik büszkén „progresszistá"-nak nevezik magukat, vagy mások annak gyanítják őket. Az egyházában működő Lélek hatalmába vetett igazi bizalomhoz azonban az a reménykedő hit is hozzátartozik, hogy a Lélek megújító ereje az egyházban mindenek ellenére újra és újra érvényre jut. De hát akkor miért ez az izgatott türelmetlenség a „progresszisták" részéről? Miként illeszkedik a hit — mely szerint Isten Lelke mindegyre megújítja a „föld színét", az egyház vonásait — ahhoz az elkeseredett fenyegetéshez, hogy az emberek ki fognak vonulni az egyházból, ha nem változik meg azonnal alapvetően, s már csak egy kis időt engedélyeznek neki —valójában, úgymond, már ezt is túlzott optimizmusból —, hogy ismét olyan otthonná váljék, amelyből nem kell az embernek kivonulnia. Vajon nem írják-e elő a „progresszisták" a Szentiéleknek, hogy hol működjék? — nevezetesen kritikus távolságban a hivatal és a hagyomány egyházától, a merőben társadalmi elköteleződésben, a keresztények egységét minden áron megvalósítani törekvő akaratban. Nem pedig Isten imádásában, a valóban konkrét felebarát szeretetében, a testvéri türelemben és nagyvonalú megértésben ama testvérek iránt, akiknek szolgálati hivatalt kell betölteniük az egyházban és amelynek (hogyan is lehetne ez másként) nem felelnek meg maradéktalanul; továbbá a jóakaratú nyitottság96
