Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Gáspár Csaba László (ford.): Miért félünk a Lélektől?
KÖRKÉP Karl Rahner MIÉRT FÉLÜNK A LÉLEKTŐL? Az Apostolok Cselekedeteiben (19,2) Pál ezzel a kérdéssel fordul néhány tanítványhoz: „A Szentleiket is megkaptátok, amikor megtértetek?" Erre ők így feleltek: „Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek." Ha ma ugyanezt a kérdést tennék fel, minden bizonnyal sok keresztény lenne kénytelen bevallani: a hittanon beszéltek ugyan nekünk a Szentlé- lekről, megkereszteltek és megbérmáltak bennünket. Ezzel azonban ki is merül kapcsolatunk a Szentlélekkel, mert életünk mindennapjaiban még semmit nem éreztünk meg valóságából. A technika, a racionálisan tervezett társadalomirányítás, a tömegtájékoztatás, a racionális pszichológia és a mélylélektan korában élő embernek csakugyan nem könnyű fölfedezni valamit, amiről hajlana megkockáztatni a kijelentést: ez bizonnyal a Szentlélek működésének eredménye. Minden eviláginak látszik, egy olyan immanens ok-okozati „rendszerbe" zárva, melynek se kimenete, se bemenete. Ezt a benyomást, hogy csak profán világ létezik, melyben immár nincs helye „Szent- lélek"-nek, minden bizonnyal csak úgy lehet leküzdeni, ha a Szentlelket nem eleve csak akkor vagyunk készek felfedezni, ha kifejezetten vallási címkével lép fel, miként azt keresztény neveltetésünk alapján megszoktuk. Midőn belső szabadságra törekszünk, melyben érdekeinkre való tekintet nélkül hűségesek maradunk lelkiismeretünk szavához; midőn valakinek — bár maga se tudja, miként — sikerül kitörnie önzésének börtönéből; mikor az ember nem csak az élvezeteknek és szórakozásnak hódol, hanem valami határtalan öröm járja át; mikor valaki csöndes nyugalommal fogadja a halált, s rábízza magát egy végső titokra, melyre hitében úgy tekint, mint az értelmesség és szeretet egységére, — akkor annak tevékeny jelenlétét tapinthatjuk ki, akit mi, keresztények, Szentiéleknek nevezünk. Annak, mert a felsorolt és számos hasonló tapasztalatban nem tapasztalati világunk egyedi, általunk irányítható és lehatárolható mozzanatával van dolgunk, hanem e tapasztalati világunk visszahajlik végső és legátfogóbb alapjára, létezésének forrására, mely többé nem esik emberi rendelkezésünk alá. Éppen nekünk, keresztényeknek a legkevésbé sem szabad úgy gondolnunk, mintha ez a névtelenül „minden emberre kiárasztott" Szentlélek az egyház falai közé lenne zárva. Valójában az egyház azoknak a közössége, akik hittel vallják — történelmi és társadalmi kifejezési formákban —•, hogy Isten szereti a világot (s nem csupán a keresztényeket!), és Lelkét a világ legbelső dinamikus mozgatójává tette, A Lélek révén mindenki rátalál Istenre mint abszolút jövőjére, amennyiben nem zárkózik el Istentől azáltal, hogy végsőkig kitart a bűnben. Ha így értelmezzük a Lélek kiárasztását, akkor talán nem is olyan nehéz rátalálni világunkban a Szentlélekre, akit pünkösdkor létünk s egyszersmind Isten legbensőbb titkaként vallunk meg. A Szentlélekbe vetett hitünk elmélet csupán Az egyházban könnyebben és erőteljesebben tapasztalhatnánk meg és fedezhetnénk föl az Úr Lelkét, ha nem lappangana bennünk félelem vele szemben. Bár az élet, a szabadság, a bizakodás, a remény és az öröm, az egység és a béke Lelke — miért is úgy vélhetnénk, semmire nem vágyhat oly erősen az ember, mint a Lélekre —, ám ez a Lélek — azért, hogy mindezeket nekünk ajándékozhassa — újra és újra átszakít minden határt, s mindent ama megragadhatatlan titokra utal, akit Istennek hívunk; az a Lélek, aki a halál 95
