Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fila Béla professzorral. Életút, történelem, üdvösségtörténet
Ezért nem válhat soha lapossá a történelem, mert egyképpen ütközik benne ellenállásra s talál elfogadásra a kinyilatkoztatás. Én mint teológus azért nem félek a történelemtől, mert tudom, hogy a történelmet létrehozó szabad ember szabadságának föltétele maga a teremtő — és szabad! — Isten. A történelem tehát az a terep, ahol nem csak a kinyilatkoztatás jelenik meg, hanem minden dolog kinyilvánul: az ember végessége, a történelem megsemmisíthetetlensége... — Ez biztos? Ma is mondhatjuk ilyen nyugodtan, hogy a történelem „megsemmisíthetetlen"? — Amennyiben komolyan vesszük Noé történetét, igen. Isten megígérte, hogy nem pusztítja el a világot. — Azt én nem is kétlem, hogy Isten nem pusztítja el, de az ember elpusztíthatja, mert az ember részéről viszont nem tudok ilyen ígéretről... — Az ember szabadsága nem abszolút, hanem függő szabadság. Istennek joga van, sőt ténylegesen is beleavatkozik az ember szabadságába: akár úgy, hogy „fejbe veri", akár úgy, hogy váratlan fordulatot vet neki. Végeredményben, ha leegyszerűsítjük, erre vezethető vissza a teodicea problémája: hogyan lehet igazolni Isten jóságát a világban tapasztalható rosszal szemben. Úgy, hogy Isten a rosszból nagyobb jót tud kihozni, pontosan azért, mert maga felé vonzza az ember szabadságát. Ekkor pedig a történelem végső kifejletét, vagyis jelentését és értelmét is maga felé mint teljesség felé irányítja. — De akkor mi a tétje a történelemnek? — A történelemnek az a tétje, hogy kinyilvánuljon, mi az ember, mire képes, mit tud önmagából kihozni. S ez mindig megjelenik bizonyos történelmi magaslati pontokon, vagy onnan meglátható. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a teológia most már tudja: az antropológia tulajdonképpen deficites krisztológia, a krisztológia pedig beteljesedett antropológia. Ha a történelem alapja az emberi szabadság, akkor a történelem az ember lényegét nyilvánítja ki. Ezt én már látom a magam egyéni élettörténetében. Az emberiség történelmében azonban nehezebb tájékozódni, mert nehéz a történelmi folyamat szakaszolása. Csak önkényes korszakmeghatározásokra vagyunk képesek. — A teológia jelenlegi feladata tehát az, hogy igyekezzék pozitív értékelését adni a történelmi- ségnek. Bár eddig is úgy gondolták, hogy a transzcendencia megjelenik a történelemben, mintegy felragyog a történelem színpadán, most azonban a teológia radikálisabb kapcsolatot tételez a történelem és a transzcendencia között? — így igaz. Az időtlen teológiáról, az időtlen igazságokat sugalló teológiai műhelyről kiderült, hogy történelme van, múltja van, méghozzá határozott paradigmák szerint fölosztható múltja. Ezek a paradigmatikus szakaszok pedig nem vezethetők vissza egymásra maradéktalanul. Hogy a teológiának múltja van, az számomra nem csupán némi megrendülést okozott, hanem sajátosan megalapozta azt a hitemet: ha a teológiának múltja van, akkor van jövője is. Ezt is Heideggertől tanultam, hogy a kitüntetett idő nem a jelen, hanem a jövő. Ágoston még a jelent tette meg a teológiában kitüntetett időnek. Mára ez megváltozott. Egyrészt érezzük a jövő iránti felelősséget, másrészt a jövő felé halad a történelem. Rahner azt is ki meri mondani, hogy Isten neve ma: „föltétien jövő". A teológiában nem időtlen igazságokról van szó, hanem arról, hogy az önmagukban időtlen igazságok itt és most miként válnak aktuálissá. Mert ezek a teológiai igazságok tulajdonképpen az ember jövőjét fejezik ki. A mai ember tehát érzékenyebb a jövőre. Aki lemond a jövőről vagy saját jövőjéről, az elveszett ember. 93
