Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Kéri Jolán: "...Hasonló lett az emberekhez" (Fil 2,7)
„...HASONLÓ LETT AZ EMBEREKHEZ" (FIL 2,7) Isten végtelen, mi végesek vagyunk. Saját erőnkből sohasem juthatnánk el hozzá, nem léphetnénk kapcsolatba Vele. Ezért lehajol hozzánk, eggyé lesz velünk Jézus Krisztusban. „Aki az Atya kebelén nyugszik" (Jn 1,18), egy földi édesanya, a Szűzanya szíve alatt vesz magának szállást. Krisztus, aki Isten „dicsőségének kisugárzása, s lényegének képmása" (Zsid 1,3), értünk, emberekért „szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát" (Fii 2,7). „Nem volt sem szép, sem ékes, külsejére nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat" (íz 53,2-3). Az ember, amikor valaki felé közeledik, igyekszik megnyerővé, vonzóvá lenni. Nem „kiüresedik", hanem töltekezik. Az Úr Jézus stílusa más. Úgy lesz eggyé velünk, hogy a legkisebb akar lenni közöttünk. Az Atya kinyilvánítja az egységét Fiával Jézus megke- resztelkedésekor: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik" (Mt3,17). Erről az egységről mond le a kereszten, válik elhagyatottá, amikor így imádkozik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34). — A Tábor hegyén a jelenlévő tanítványok megsejthetik, milyen dicsőségben élt az Atyával, hiszen „...színében elváltozott előttük. Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény" (Mt 17,2). Miattunk és értünk magára vállalta, fölvette és megszentelte az emberi gyöngeséget: „...halálfélelem vett erőt rajta... Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre." Jákob kútjánál szomjazott: „Adj innom." O az, aki kér a szamariai asszonytól, de csak azért, mert adni akar: „Az a víz, melyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz..." (Jn 4,14). — Negyven nap és negyven éjjel böjtölt és végül megéhezett" (Mt 4,2). Ismerte az éhezést, nem üres szavak voltak: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem és nincs mit enniük" (Mt 15,32). — Miután pedig megvendégelte őket, kinyilvánítja az Eucharisztiáról tanítást: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé" (Jn 6,35). Mennyire fárasztó lehetett Jézusnak apostoli útja! A tanítványok kíméletből akarták elutasítani az anyákat és gyermekeiket. „Hagyjátok csak a gyermekeket s ne akadályozzátok meg, hogy hozzám jöjjenek" (Mt 19,14). Sőt hív bennünket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve; én felüdítelek titeket" (Mt 11,28). — Ismerte, átélte a szomorúságot: „Halálosan szomorú a lelkem..." (Mk 14,34). Tudja, hogy minket is szomorúság ér, de bíztat bennünket: „...most ugyan szomorkod- tok, de majd viszontlátlak titeket: akkor örülni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el tőletek" (Jn 16,22). Megindító, hogy mennyire belevonja terveibe, cselekedeteibe és egészen társként kezeli Jézus Krisztus az embereket. — Mindenhatóságában nincs szüksége arra, hogy mi segítsünk neki. Mégis velünk együtt akarja tevékenységét folytatni. Nemcsak most, hanem földi életében is. Mikor Gábor angyal megjelenik Máriának, nem mint tényt közli vele, hogy fogantál, hanem így szól: „Méhedben fogansz és fiat szülsz" (Lk 1,31), — megvárja Mária beleegyezését, igenjét. — A kánai menyegzőn isteni mindentudással látta, hogy milyen hiányt szenvednek. Megvárta, míg a Szűzanya szól: „Nincs már boruk" (Jn 2,3). Mint ég és föld Ura, isteni mindenhatóságával azonnal tudott volna bort adni. De a szolgákat is részesíteni akarta a csodában, az ő közreműködésüket is akarta. Előbb azonban hitüket tette próbára és engedelmességüket is. „Töltsétek meg a korsókat vízzel" — szólt hozzájuk. S megvárta, míg „színültig töltötték" (Jn 2,7). Állhatatosságra is szükség van, — nem elég jelképesen loccsintani egy kevés vizet az edényekbe. — Emberi gyöngeségünk miatt hányszor és hányszor fáradunk el! Nem akarjuk a rendelkezésünkre álló időt, keretet, körülményt „színültig megtölteni" és elcsüggedünk, mert Isten nem teszi azt, amit 53
