Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Mensáros László: Jézussal élni - szeretetben élni

jutottunk el odáig, hogy mindenestől alávessük akaratunkat Isten akaratának. Pedig ez lenne az igazi hitből fakadó vallásosság teljessége, a szeretet és szabadság útja, mely a dicsőséges feltámadáshoz vezet. Jézus már jóval korábban jelezte halálfélelmét, amint János apostol leírja: „Atyám, sza­badíts meg ettől az órától, de hiszen éppen ezért az óráért jöttem, Atyám, dicsőítsd meg bennem nevedet!" (Jn 12,27.28). Jézus lelkiállapotát élete minden eseményében kifejezi. Előbb körvonalazottan, majd egyre tudatosabban vállalja a megváltást. Elfogadja az ért­hetetlen, szörnyű gyilkos halált, de nem mond le küldetéséről, amint a Miatyánkban ta­nította: „Legyen meg a Te akaratod!" — „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Mint ahogy a gyer­mek belátja, csak a keserű orvosság segít rajta, Jézus úgy veszi át a kelyhet, hogy fé­lelemmel és rettegéssel kiürítse annak minden keserűségét. Jézus nem saját gyógyulásá­ra, hanem az egész emberiség megújítására teszi ezt. Él benne a bizonyosság, hogy be­tölti az Atya nevének dicsőítését és beteljesíti üdvözítő akaratát. És amikor erre a való­ságra rádöbbent, testében reszketni kezdett és halálfélelem gyötörte. — Akarod a bűn nagyságát szemlélni? Tekints a vérrel verítékező Istenemberre és ne hallgass senki másra! Nem képes a bűnt felmérni sem a pszichológus, sem a szociológus vagy pedagógus. A bűn mélységét és Isten irgalmas szeretetét csak akkor sejtheted meg, ha a halállal tusakodó, vérrel verítékező Istenarcot szemléled! Illésnek a pusztai kisértés elmúltával az angyal friss cipót és vizet kínált. Jézust a megkísértettség akkor hagyta el, amikor teljesen elfogadta az Atya akaratát. Hiszen már korábban megmondotta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát teljesít­sem, aki engem küldött." (Jn 4,34). JÉZUSSAL ÉLNI — SZERETETBEN ÉLNI Nehéz erről beszélni. Feltűnés-gyanús önpropaganda-célt érzek, mintha a valóságosnál jobbnak akarnám magamat feltüntetni azzal, hogy megvallom: hívő vagyok és Krisztust hiszem. Ugyanakkor tudom, hogy tanúságot kell tenni róla, de az ember szeméremből nem nagyon tud. Kétségtelen tény, hogy a hit teljes mértékben átszövi az életemet, nem csupán foglal­koztat, hanem valóban együtt élek a gondolattal. Azt szoktam kérdezni a kételkedőktől — annak idején magamat is ezzel győztem meg —, vajon miért nem nagy tudósok, böl­cselők köré, Platóntól Kanton keresztül Heisenbergig, miért nem köréjük csoportosult valamilyen világeszme vagy vallás? Csak Jézus tanítása volt képes széleskörű elterjedés­re és kétezeréves változatlan fönnmaradásra. Nála nemcsak filozófiáról, nemcsak vala­milyen emberi tökéletességről van szó, mint amilyent például Goethénél, Thomas Man­nái gondolunk, tapasztalunk és amire azt mondhatjuk, ez az emberiség csúcsa. Jézusnál a csúcs olyan emberit jelent, ami már nem is igazán emberi, aminek már isteninek kell lennie. A legek lege, ahol már nem lehet emberi mértékkel mérni. Csodálkozom, hogy ebben az emberek egyáltalán kételkednek. Maga a teremtés, a föld, az emberiség élete pedig teljesen természetessé teszi, hogy Istennek egyszer meg kellett jelennie a földön. Az üdvtörténetben világosan benne van ...meg kellett váltani az emberiséget, nem lehetett, hogy a bűnbeesés után az ember tö­kéletesen magára maradjon és ne érezze, ne lássa, valóban Isten képére teremtődött. Eh­hez Istennek le kellett szállnia a földre. Sokat elmélkedtem ezen, sokszor átgondoltam már és igazi élményt jelentett számomra, amikor erre rájöttem. Ami a börtönben történt, már 15-20 évvel ezelőtt is elmondtam nagy nyilvánosság előtt. A börtönben egyszer egy cellában voltam egy pappal, akivel sokat vitatkoz­tunk. Akkoriban még csak Isten-hívő voltam, de nem katolikus. Jézus iránt érzett bi­zonytalanságom miatt nem tudtam igazán katolikus lenni. A pap minden reggel mi­51

Next

/
Thumbnails
Contents