Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Temesszentandrási Péter: "... Egyikünktől sincs távol" - Isten megtapasztalása életünk eseményeiben
Az emmauszi perikópa egyértelművé teszi: nem az apostolok hite teremtette meg a feltámadásba vetett hitet, hanem fordítva: a feltámadt Krisztus, az Úr teremtette meg az apostolok hitét. „Maradj velünk" — kérik a tanítványok (Lk 24,29). „Veletek vagyok" (Mt 28,29) — válaszol Jézus a feltámadt Úr. Jegyzetek: 1. Szenczi Miklós—Szobotka Tibor—Katona Anna: Az angol irodalom története, Gondolat, Budapest, 1972. 249. o. — 2. A perikópa szövegét Prőhle Károly fordításában idézem: Lásd: Lukács evangéliuma, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1991. 2. kiad. Itt említem, az elemzésben felhasználtam Hermann Hendrickx gondolatait és szempontjait. Lásd: Ressurrection Narratives, Geoffrey Chapman, London, 1984.66— 68. o. — 3. Rainer Maria Rilke: Válogatott prózai művek, Budapest, 1990. 6. o. — 4. Till- mann J. A.: Szigetek és szemhatárok, Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 60. o. Temesszentandrási Péter „...EGYIKÜNKTŐL SINCS TÁVOL" — Isten megtapasztalása életünk eseményeiben — 1. A téma időszerűsége. Karl Rahner ismert kijelentése, hogy „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz", utal a keresztény hitmegvalósítás külső helyzetének változására: egyre kevesebb a hitet előmozdító társadalmi hatás. Ugyanakkor ebben az új helyzetben való eligazodás lehetőségét is jelzi a „misztika" szó, amely bár első hallásra a rendkívüli és különleges istenmegtapasztalást juttatja eszünkbe, az idézett összefüggésben az istenkapcsolat „normális", és mindenki számára elérhető formáját jelöli. Eszerint misztikus minden keresztény, mert közvetlen kapcsolatban él Istennel, s kegyelmi képessége van arra, hogy egyéni élete és világi-társadalmi létezése minden mozzanatát az Istenhez való vonatkozásként értelmezze és élje meg. Mivel ma már nem egy ún. „keresztény társadalomba" illeszkedünk bele, ahol a hit s a belőle fakadó magatartás a közéletben magától értetődik, ezért megnövekszik az egyéni döntés jelentősége. Egyre sürgetőbb annak megértése, hogy nem annyira külső parancsok korrekt megtartása vezet az üdvösségre, mint inkább az Istenhez tartozásunk megtapasztalásából fakadó, elkötelezett cselekvés. Az „Isten tetszése szerinti" élet lényege, hogy a léttel, a valósággal összhangban a jót cselekszem. Végülis keresztényként tulajdonképpen egyetlen feladatunk, hogy Isten gyermekeiként emberi létünknek megfelelően cselekedjünk. Hitünk akkor lesz egészséges (és ezért boldogító), ha Isten akarata nem úgy mutatkozik meg, mint valami kívülről ránk erőltetett önkényes előírás, hanem mint istengyermeki létünk belső törvényszerűsége, amelynek szívesen teszünk önként eleget. Ha tehát Isten nem a valóság része, nem a valóság egy partikuláris tárgya, hanem mindent átfogó és betöltő transzcendens alapja, akkor a hit sem valósítható meg mintegy mellékesen, életünk más egyéb tevékenysége mellett, hanem mindent átható alapmagatartássá kell lennie. A jelen írás az ilyen hitmegvalósításhoz akar támpontokat nyújtani. Ahhoz az ún. „szimbolikus" látásmódhoz segít, amely minden tárgyban, az élet minden területén, minden helyzetében és találkozásban felfogja Isten jelenlétét. „Ő ugyanis egyikünktől sincs távol" (ApCsel 17,27). Elöljáróban felvillantjuk a mai kulturális-szellemi atmoszférát, amely megnehezíti számunkra a szimbolikus látásmód elsajátítását. Majd rámutatunk arra a döntő, tapasztalásunkat megelőző kegyelmi mozzanatra, amely a dolgok „áttetszőségét" lehetővé te34
