Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)
ismerték fel őt, és általa az írások „húsvéti" vonatkozásait. Ezért mondják: „Nem lán- golt-e a szívünk mibennünk, amikor beszélt velünk útközben, amikor feltárta nekünk az írásokat?" (24,32). EPILÓGUS. A 33—35. versek az emmauszi történet epilógusa, amely legátószerű könnyedséggel köti össze perikópánkat a következővel, amely már Jézus jeruzsálemi megjelenéseiről szól. Az „abban az órában" (33. vers) időhatározó párhuzamban áll a prológus időpontjával: „azon a napon" (13. vers). Az idő dimenziójában megadott inklúzió ismét Lukács szerkesztői bravúrja. A tág terű és időközű húsvéti megjelenéseket ugyanis Lukács egy nap, pontosabban huszonnégy óra keretébe fogja össze. Ezek után már érthető, hogy az a kérdés, vajon miként tértek vissza a tanítványok még ugyanazon a napon Jeruzsálembe, Lukács érdeklődési körén kívül esik. Az ő szándéka teológiai természetű. Az útitársak csalódással hagyták el Jeruzsálemet, most pedig a feltámadt Úr kinyilatkoztatása nyomán lángoló szívvel térnek vissza. A prológusban Jeruzsálem a Pusztulás Városa, ahol szertefoszlott minden remény, és kiindulásul szolgál egy veszendő útnak. De ennek a gyaloglásnak a végállomása az az Emmausz, ahol az útközben előadott egzegézis eredményeként megesik a feltámadt Úrnak az Eucharisztiában való felismerése. Emmausz fordulópont, életfordító esemény. A reménytelen centrifugális erőtlenségből örvendező centripetális kegyelem adatott. S ennek következtében a Pusztulás Városából menekülve a Mennyei Jeruzsálem felé tartanak. Még világosan indulnak, ám szívükben sötétséggel. És szürkületkor térnek vissza, ám belül csupa napfénnyel. „Látni tanulok — mondhatták volna visszafelé —. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden oda kerül. Hogy mi történik ott, nem tudom."3 Ismét a külső és a belső táj közti lebegés teszi egyszerre földivé és mennyeivé a befejezést, akárcsak a bevezetést. A „visszatérés" mint Lukács kedvelt szófordulata, bőségesen igazolható beszámolóinak szókincséből (pl 1,23.56; 2,20.39; 4,14; 5,25; 7,10; 23,48; 24,52). Amint előbb már említettük, e visszatérésnek elsősorban nem földrajzi, hanem teológiai jelentősége van, hiszen a tanítványok abba a Jeruzsálembe jönnek vissza, amely Lukács szerint az üdvösségtörténet „axis mundi"-ja. A „világ tengelye", mert az evangélista teológiája szerint ez a város Jézus bemutatásának, megkísértésének, szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének a helye, vagyis az a város, amely az üdvösségtörténet betelje- sédésének színhelye. Az Emmauszba való kétségbeesett menekülés és a Jeruzsálembe való boldog visszatérés elbeszélésének felhámja alatt valódi találkozásra kerül sor. Martin Buber írja: „Minden élet találkozás. A találkozás nem térben és időben zajlik, hanem tér is idő zajlik a találkozásban."4 így válhat a két férfi Jézussal való találkozása minden idő és tér emberének a feltámadt Úrral való találkozásával. S anélkül, hogy megszüntetnénk, vagy tagadnánk perikópánk szerény történeti vetületét, az érzékeny tipizálás révén mindnyájan magunkra ismerhetünk a reménytelenségből a remény felé haladó emmauszi tanítványok húsvéti örömében és békességében. A „visszatérés" teológiai jelentőségét a jeruzsálemi tanítványok húsvéti tanúságtétele magyarázza. Ok szólalnak meg először, és nem az emmausziak, amint várnánk. A Jeruzsálemben időző tizenegynek az ajkán kell elhangzania a legősibb keresztény kérügmá- nak: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak" (24,34). E kérügmatikus formula nagyon hasonlít az lKor 15,3—5-éhez: „feltámadt... és megjelent Krisztus". A két hitvallás között csak az a különbség, hogy Lukács beszúrja az „ontosz" (valóban) szócskát. Ám ezt sem véletlenül teszi, mert emlékeztetni kíván a 24,11-re, ahol a tanítványok hitetlenségéről értesülhetünk. De amit az üres sír képtelen volt megteremteni, azt most a feltámadt Úr megvalósítja: „valóban". 33
