Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)
elő, mondván: az asszonyok „visszatértek a sírtól, és hírül adták mindezeket a tizenegynek és a többieknek mind". Hogy ennek ellenére a tanítványok mégis szomorúak, kapcsolatban állhat a 24,11. verssel: „Fecsegésnek tűnt nekik ez a beszéd, és nem hittek nekik." Az emmausziak reménytelen beszélgetését jól illusztrálja az imént idézett mondat. A 24. vers pedig — „Elmentek némelyek a mieink közül a sírhoz, és úgy találták, ahogyan az asszonyok mondták, őt azonban nem látták" — a 24,12. verset eleveníti fel. Tehát Péter (24,12) és a tanítványok közül is többen (24,24) megfordultak a sírnál, de ugyanazt tapasztalták mint az asszonyok. Ám ez a „de" itt elemi erővel feltörő panasz. Voltak a sírnál, de őt nem látták. Az utóbbi, vagyis a 24. vers — úgy látszik — inkluziót alkot azzal, amit a 24,26 mond a két tanítványról: „gátoltatott a szemük". S a két férfi olyan természetességgel beszél ezekről az epizódokról, hogy útitársukban nem ismerik fel a feltámadt Urat. Tudják és vallják, Jézus próféta volt, aki „hatalmas volt szóban és tettben" (24,19), keresztre feszítették, mi több, tőle várták Izrael megváltását. Úgy is mondhatnánk, minden kulcs a kezükben van, de mégsem tudnak átlépni a küszöbön, mert az ajtó, amelyen hittel kellene belépniük, meghaladja képességeiket. A hit kegyelme által kell eljutniuk arra a fokra, hogy az egyik dimenzióból (külsőből) átléphessenek a másikba (belsőbe). Értelmezésünk szerint Lukács példaértékű esetnek szánja történetünket. Mert a két tanítvány szituációja mindazoké, akik még nem nyerték el a hit kegyelmét, de már útban vannak feléje; mindazoké, akik ismerik a tényeket, csak éppen mélyebb értelmét nem látják. Ami a két tanítvánnyal az emmauszi úton történik, az minden kereszténnyel megesik, aki végig akarja járni életútját. Talán nem is egyszer, hanem többször is, mivel a növekedés és gyarapodás minden egyes fázisa magában foglalja annak lehetőségét, hogy az ember úgy ragaszkodik a tényékhez, hogy közben elfeledkezik azok igazi értelméről. A PÁRBESZÉD HARMADIK RÉSZE (25—27). Az úti beszámoló a párbeszéd harmadik részében éri el csúcspontját. A feltámadt Krisztus az írások magyarázatával igazítja helyre a tanítványok elégtelen és egyoldalú krisztológiai felismerését. A korábbi 20. vers érzékelteti: Jézus halála bizonytalanná és kétkedőkké tette övéit. A szenvedés „rejtélyéit az evangélista a maga sajátos teológiai szemléletével oldja fel. Azaz a messisási szenvedés és dicsőség egyaránt az isteni „kell" (dei) érvényessége és szeretete alatt áll. Még pontosabban a három versnyi szöveget két motívum uralja: először a szenvedés, amely — így a tanítványok — nem lehet Jézus messisási egzisztenciájának konstitutív eleme; másodszor: az isteni „kell", amely egyaránt átöleli a szenvedést és a megdicsőülést. S az utóbbi motívumnak Jézus sorsában való jelenléte, valóban, az írások tanulmányozása által válik meggyőzővé. A „valamennyi prófétától kezdve" fordulatnak, melyet az ApCsel (24,14; vö. 26,22.27; 28,23) is említ, felbecsülhetetlen jelentősége van. Annak a felismerésére nyitogatja a „gátoltatott szemeket", hogy Jézus követői az írásoknak csupán azon részeire összpontosították figyelmüket, amelyek megváltást szabadulást Ígértek Izraelnek, ugyanakkor azonban átsiklottak olyan szövegeken, amelyek Isten választott követeinek a szenvedéséről szólnak. Kétségtelenül, a 25. vers — „Nem ezt kellett-e szenvednie a Felkentnek, és bemennie a dicsőségbe?" — az úti beszélgetés kulcsmondata. Lukács kertelés nélkül hangsúlyozza azt a paradox tényt, hogy az Úrnak, akinek osztályrésze a mennyei dicsőség, megalázott emberként szenvednie kellett, és meg kellett halnia. „Per crucem ad glóriám" — így szól teo- lógája dióhéjban. S e korai keresztény felismerés hallatlanul új és izgalmas értelmezését kínálta az írásoknak. Sőt, az írásoknak ezt az olvasatát az evangélista egyenest a feltámadt Krisztus ajándékának tartja. Olyannyira, hogy maga Krisztus, a feltámadt Úr a korai gyülekezetek első írásmagyarázója, vagy ha tetszik, hermeneutája. „Christus praedicat Christum". JÉZUS MINT VENDÉGLÁTÓ. Az evangéliumokban rögzített húsvéti hagyományoktól eltérően Lukács erőteljesen hangsúlyozza: a feltámadt Úr felismerése nem csupán szóval, az igével áll kapcsolatban, hanem az úrvacsorával is, hiszen a kenyér megáldása, 31
