Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)
meghiúsította Jézus művét, hanem sokkal inkább abból, hogy halála igazolja: a zsidók félreértették, nem ismerték fel Jézus személyét. Az evangélista majd csak valamivel később, a 25—26 v.-ben fogja „korrigálni" a tanítványok riportját: a Messiás szenvedésének „kell"-je előre megmondatott az írásokban. S ez nem másnak, hanem magának az Istennek a terve. így a 20. v. már előre vetíti árnyékát a 25—27. versekre. A tanítványok bevallják: „Mi pedig reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani a Izraelt" (21a). E remény nem vált valóra. A reménytelenség oka Jézus halála. Nem tagadják a korábban mondottak érvényességét, csak arról panaszkodnak, hogy várakozásaik meghiúsultak. Ugyanakkor a „megváltás" szó a legszebb ószövetségi emlékeket ébreszti az útitársakban éppúgy, mint a mai olvasóban: az Egyiptombó1 való szabadulást, az ígéret földjének elfoglalását, sőt a babiloni fogságból való visszatérést. Szakaszunkban a megváltás reménye mindazonáltal a Lk 1,68-hoz közel eső jelentésben szólal meg: „mert meglátogatta és megváltotta népét" (Lásd még az ApCsel 7,35-öt is: „Isten elküldte fejedelmiül és szabadítóul"). A torokszorító mondat — „mi pedig reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt" úgy artikulálódik, mint ami összegzi a tanítványok Jézus halála és megjelenése közötti életérzést. Az ő Messiásuknak úgy kellett volna megszabadítania Izraelt, mint annak idején Mózesnek. Az utóbbi várakozás és bizalom szólal meg az ApCsel 1,6-ban is: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelben?" A PÁRBESZÉD MÁSODIK RÉSZE (21b—24). Az imént érintett vers (21) első fele a tanítványok múltbeli reményét szólaltatta meg, a második fele (21b) — „De hozzá még harmadik napja már annak, hogy megölték" — viszont erős ellentéttel (alia ge) a jelenbe hatoló közelmúlttat („present perfect"-et) fogalmazza meg: az események irreverzibilitá- sát, azt hogy minden remény elillant. A „harmadik nap" említése annál fájdalmasabb, mivel a 24,7. versben szereplő „harmadik nap"-ot juttatja észbe, amelyet mint jövendölést Lukács illesztett be a szövegbe. Ott reményt ébresztett, itt pedig jelzi: minden odaveszett. Ezt a veszteséget Lukács a következő három versben (22—24. vers) azzal is nyo- matékosítja, hogy a Jézus feltámadásáról tudósító korábbi tizenkét versnek (24,1—12) az üres sír megtalálására vonatkozó híradását ismét szóba hozza. Mivel mindazt lajstromba szedi, ami a keresztény kérügma tartalma, még az asszonyok tapasztalását is, ezért alig érzékelhető különbség van a kérügmatikus hitformulák és aközött, amit itt, e rövid szakaszban a tanítványok elmondanak. A felszín alatt azonban mégis lényeges különbség fedezhető fel. A három vers ugyanis mindaddig értelmetlen, amig létre nem jön a hit belső látása. Ebben az értelemben a 22—24. vers egyenes folytatása a 19—21. versnek. Hiszen mindaz, ami majd húsvét bizonyosságához fog vezetni, az most csak reménytelenséget és hitetlenséget szül. Az emmausziak számára Jézus meghalt és vele együtt hitük és reményük is elenyészett. Még az asszonyok kora reggeli tudósítása mint a húsvéti esemény első tanúságtétele sem tudja eloszlatni a tanítványok kétségbeesését, ellenkezőleg: mélyen behatol levertségükbe. Áz „és nem találták testét mondat majd szó szerint megegyezik a feltámadásról szóló szakasz kijelentésével: „Nem találták az Úr Jézus testét" (24,3). Mindkét versben ellentét van aközött, amit találtak (üres sír), és aközött, amit nem találtak (a test). Ismét csak azt mondhatjuk: nem a jelenlét hiánya, hanem a hiány jelenléte az, ami feloldhatat- lanul fájdalmas. Áztán az emmausziak azt is megemlítik: az asszonyok „angyalok jelenését is látták (22. v.). Az „angyalok" nyilvánvalóan a 24,4-ben észrevételezett „két férfi". E finom különbség arról árulkodik, hogy a hagyomány továbbadásában könnyedén átalakultak a húsvéti esemény mellékszereplői: a „férfiak" „angyalokká" váltak... És a tanítványok említette angyalok kijelentették, „hogy (Jézus) él" (24,23 v.). A „hogy él" (autón zen) mellékmondatban ismét visszhangra talál egy korábbi vers, amely a Jézus föltámadásáról tudósító szakaszban szerepel: „Miért keresitek az élőt (ton zonta) a holtaknál?" (24,5). A 24,22. v. kiemeli, az asszonyok nem csupán a tizenegyet informálták, hanem a tanítványok tágabb körét is. A két útitárs ugyanis, aki nem tartozott a tizenegyhez, szintén tudott az üres sírról. Az utóbbi tudást Lukács a 24,9. versben készíti 30
