Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)
retben és földrajzi térben ábrázolja. E két dimenzió — a külső és belső út — között vibráló „technikával" olyasféle hatást ér el, aminőt a világirodalomban az angol John Bunyan „A zarándok útja" című művében, amelyben „a történet az igazi keresztény életútját példázza, a Pusztulás Városából a kisértések, megpróbáltatások során át a Meny - nyei Város természetfeletti fényben fürdő arany kapujáig.1 JÉZUS AZ ÍRÁSMAGYARÁZÓ. A két tanítványnak az ismeretlen vándorral Emmau- szig megtett útja, melyen három példabeszédre, majd közös vacsorára kerül sor, a történet magja (17—23. v.) E középső, lényegi rész elipszist alkot. Két fókusza van: az egyik az írásokat magyarázó Jézus, a másik a vendégként befogadott, ám végül vendéglátó Úr. Más szavakkal: az egyik az írások magyarázata, a másik az úrvacsora. Az őskeresztény liturgiának olyan robbanásához hasonlítható újdonsága van itt kibontakozóban, amelynek két detonációja van, az Ige és a Szentség. A történet egyik fókusza tehát az írásmagyarázat. Jézus úgy lép a tanítványokhoz, miként az Isten országa közelget (Lk 10,9—11), vagy miként Jézus közeledett Jeruzsálemhez (18,35; 19,29.37.41), vagy miként az apokaliptikus megváltás van közeledőben (21,28). Az a tény, hogy „együtt ment velük" (24,15r azt sugallja, folytonosság van a feltámadt Krisztus aktivitása és Jézus földi szolgálata között. A tanítványok szeme azonban „gátoltatott", s nem ismerték fel őt. A szenvedő alak arról árulkodik, hogy a feltámadt Úr felismerésének képtelensége mögött Isten áll. így magának Jézusnak kell a kérdések és a válaszok lépcsőfokain elvezetni őket a felismerés élményéig. A PÁRBESZÉD ELSŐ RÉSZE (17—21a) A feltámadt Úr első tapogatódzó kérdése — „Miféle hírek azok, amelyeket megvitattok menet közben?" — rést ütnek az útonlévők beszélgetésén. A tanítványok első reakciója a szomorúság: „Te egymagad, idegenként laksz Jeruzsálemben, és nem tudtad meg azt, ami ott történt ezekben a napokban?" (18. v.). E párbeszédet kezdeményező kérdés és válasz voltaképp nem a jelenlét hiányáról, hanem a hiány jelenlétéről tanúskodik. Kleofásék úgy néznek az idegenre mint kívülállóra. Jézus következő kérdése: „Mi volt az?" — már a felszín alatt húzódó csalódást veszi célba. S a rá adott válasz három pontba összegzi az elmúlt napok eseményeit: 1. Jézus haláláig tartó szolgálatának értékelése, 2. a messisái várakozások összefoglalása, 3. az üres sír tényének megállapítása az asszonyok és a tanítványok tapasztalata alapján. Látnivaló, a második kérdés indítja el az igazi párbeszédet. E rövidre fogott tudósításból kitetszik, Jézus tevékenységének és személyének első megközelítési kísérlete a zsidó teológia kategóriájában hangzik el: „próféta volt" (19. v.). De nem gondoljuk, hogy ez a jellemzés egy kezdetleges krisztológiai szemlélet maradványa, netán továbbélése. Ellenkezőleg: sajátosan és felismerhetően Lukácsé, aki szívesen ábrázolja Jézust prófétaként küldetésének első szakaszában és így megértésének első fázisaiban is. Jézus prófétai mivolta elmélyül, illetve kitágul keresztrefeszítésének és halálának említésével: „és kiszolgáltatták főpapjaink és vezetőink halálos ítéletre, és keresztre feszítették" (20. v.). Köztudomású, hogy Lukács a zsidókat (értsd: a zsidó vezetőséget) teszi felelőssé Jézus elítéléséért és haláláért. E polemikus kijelentéssel — és ellentétével együtt — gyakran találkozunk az ApCsel-ben. Például: „Ezt a férfit... keresztre feszítettétek és meggyilkoltátok. Isten azonban... föltámasztotta őt" (2,23—24). Persze, az úton a tanítványok nem említik az antitézis második felét, hiszen még „gátoltatott a szemük". A „kiszolgáltatták halálos ítéletre, és keresztre feszítették" igealakok gyakran szerepelnek az evangéliumokban. Csakhogy amíg Márk szenvedő formában közli Jézus elítélését (vo. 9,31; 10,33), addig Lukács ugyanezt cselekvő formában teszi, amelynek, divinum passivum helyett bírói, törvénykezési jellege van. Azt is érdemes megemlítenünk, hogy Lukács Jézus kiszolgáltatásában egyúttal a keresztényekét is szemlélteti, (vö. Ap- Csel 8,3; távolabbról: 12,4; 21,11; 22,4; 28,17). A 24,20. v., melyet előbb idéztünk, előkészíti a tanítványok csalódását (24,21). E kiábrándulás végső soron nem abból a tényből fakad, hogy a zsidó vezetők ellenségeskedése 29
