Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Hafenscher Károly: Lelkészeink mai kihívások között - evangélikus nézőpontból
tak és nem kellett a „one-man-show", az egyszemélyes munkastílusban élniök egy életen át egyházközségükben. Ezekkel kapcsolatban jelentkezik a feladatok időbeli ütközésének (collisio officiorum) kérdése. Minket egykor Sopronban az egyetemen még arra tanítottak, hogy ilyen nincs, csak lusta, rendetlen pap, aki nem tud jól élni idejével, nem tudja beosztani napját és ezért él állandó időzavarban. Sajnos, ez nem igaz. — Sokan úgy tapasztaljuk, hogy ma egy időben egyszerre több helyen is kellene lennünk, de ez fizikailag lehetetlenség. Megéljük, hogy adós szolgák vagyunk, akik tökéletes, teljes szolgálatot nem tudunk végezni, bocsánatra szorulunk. Ide tartozik a helyes hangsúly megtalálásának kérdése, másképpen a prioritások kiválasztásának művészete; Mi az igazán fontos? Mit kell előnyben részesíteni? Mi az, ami elhagyható? A prioritások helyes kiválasztása is csak a bűnbocsánat reménységében történhet. Rászorulunk Urunk bocsánatára, haszontalan szolgák vagyunk, akik nem tudunk minden feladatot ellátni. Magánvéleményként írom: azt figyelem meg, kollegáim egy része ma a tanítás, az újra tanítás lehetőségének varázsában él és közben elhagyja a fejtől-fejig történő missziót, vagy a releváns igehirdetésre készülést. Egyszerűen nincs ideje a pasz- torizációra és az alapos evangéliumhirdetésre. Még azt is megkockáztatom, hogy talán a kisegyházak mai „sikereinek" titka az, hogy nincsenek iskoláik és nagyobb gondot tudnak fordítani a misszióra. Más terület, de el nem hagyható a financiális kérdések labirintusa. Új anyagi lehetőségek jelentkeztek. Ha nem is gazdag az egyház, mint azt sokszor halljuk rosszindulatúan kívülről vádként, de az előzőeknél nagyobb anyagi lehetőségek között él. Ez kihívás is, kísértés is. A nagyobb anyagi keretek elfordíthatják tekintetünket az „egy szükségestől". Anyagi versenyhelyzetet emlegetünk, ahol mindenki a piacgazdaság keretei között gondolkodik. A kevés és a sok egyaránt lehet kísértés, nemcsak kihívás. Társadalmilag is csak az az egyház független, amelyik önálló, önellátó, önfenntartó és csak valóban aktív, anyagilag is felelős egyháztagjaira támaszkodik. Ez máris továbbvezet az egyház-állam- társadalom-önkormányzat, bonyolult, a helyi gyülekezetekben is jelentkező összefüggésének kérdéséhez. Lebontva az állami és egyházvezetői tárgyalások eredményeit és tárgyalásait, helyi szinten nagyon kell vigyáznunk, hogy az egyház egyház maradjon, elsősorban ne igényei legyenek, hanem Urától kapott feladatai, semmiképpen ne legyen az állam segélyezettje. Erről szólni nálunk evangélikus lelkészek között nem mindig népszerű, de hosszú távon ezt tartom egyedüli helyes alapelvnek, becsületesnek és jövőt ígérőnek. Mivel Amerikában is végeztem tanulmányokat ordinációim után, ott megtanultam, hogy így is lehet az egyháznak az anyagiakra tekinteni és lehet szabad adakozásból élni a gyülekezeteknek. Nem ért „sokk"-szerűen, amikor megszüntették a kötelező egyházi adózást. Sok evangélikus lelkésztestvérem az egykori NDK-ban ugyanezt vallja ma is. Kihívásnak érzem az ökumenikus lehetőséget. Sajnos, nem látom, hogy lelkészi karunk, vagy általában a történelmi egyházak lelkészei, papjai, lelkipásztorai igazán jól élnének ezzel a kihívással. Túlságosan el vannak foglalva saját portájuk söprögetésével, saját felekezetűk sok-sok új feladatával, sokszor belső torzsalkodásaival és így „nem érnek rá" az ökumenikus kapcsolatok ápolására, az új lehetőségek kihasználására. Nem vagyok pesszimista, nagyobb ügynek érzem az ökumenizmust annál, mint ami csak néhány évtizedre szólt, ma időszerűtlenné vált, hiszen közös Urunk imádkozott érte és a mi nemzedékünk jobban megismerte végakaratát, mint az előző korok — „akarom, mindnyájan egy legyenek!" — mégis az a benyomásom, most, amikor túl minden udvariassági gesztuson, belemehetnénk az in sacris világába, komoly teológiai diszkussziókra lenne lehetőségünk, felismerhetnénk, miben szabad és lehet közösen bizonyságot tennünk, sokan megfáradtak, sőt némi gyanúval kezelik az ökumenizmus ügyeit. Véleményem szerint, sem a Magyar Római Katolikus Egyház nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzék testvéregyházairól, sem a magyar protestantizmus nem ismételgetheti 16. századi képleteit, vagy képzelheti azt, hogy mások nélkül tetszeleghet az „igaz kereszténység" szerepében. Nemcsak egymás sorsa lettünk itt, nemcsak kívülállók kezelnek egy egyházként, de élnünk kell és lehet azt a felismerést: több köt össze, mint ami elválaszt. Az ökumenizmus elhanyagolása a szektásodás korában és dzsungelében életveszélyes! Tudom, ez nem elég, hiszen a félelem kevés az egységhez, pozitívumok felmutatása 251
