Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Homeyer, Josef - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A paphiány és annak a reménye, hogy újfajta egyház leszünk
E két negatív alapelv után nézzük, mit kell tennünk. Én úgy nevezem a tennivalót, hogy „a közösségi szolgálatok továbbfejlesztése" az egyház három alapvető megvalósulási területén: a martüriában (tanúságtétel), a liturgiában és a diakóniában. Szolgálatok a martüria területén Konkrétan a martüria területére alkalmazva ez azt jelenti, hogy azt, ami már megkezdődött a bérmálás és az elsőáldozás esetében, hogy tudniillik a fiatalokat és a gyerekeket az egyházközség tagjai készítik elő fél-háromnegyed éven keresztül, ki kell bővíteni. Azt várom, hogy egyházközségeinkben lesznek olyan keresztények, akik — saját illetékességükből, saját felelősségükből, saját karizmájukból kifolyólag — széles területen átveszik a martüria szolgálatát, vagyis tanúságot tesznek a hitükről. Lesz egy kisebb csoport, amely a bérmálási előkészítésért lesz továbbra is felelős. Lesz egy másik csoport, amely az elsőáldozási előkészítést veszi kézbe, esetleg olyan formában, hogy nem a gyerekeket készítik elő, hanem a szülőknek segítenek abban, hogy gyermekük számára ők legyenek a hit első tanúi, s maguk végezzék az előkészítést. Nagy súlyt fektetünk a jó házassági fölkészítésre. Ezen a területen is kell, hogy legyen az egyházközség tagjaiból egy olyan csoport, amely az Evangéliumból kiindulva a házassággal és a családdal foglalkozik, s karizmáját abban a formában fejti ki, hogy fiatal párokat készít fel a házasságra. Ugyanezt mondhatjuk a keresztelési előkészítésről. Itt is világiak, az egyházközség tagjai hivatottak arra, hogy felhasználják a karizmájukat. Vajon nem lenne-e egyetlen olyan csoport sem, amely kapcsolatban állna egy fél esztendőn keresztül azokkal a szülőkkel, akik meg akarják kereszteltetni a gyermeküket, s velük együtt próbálná meghallani az írás szavát arról, hogy tulajdonképpen mi is a keresztség? Akkor azután legyenek minden plébánián meghatározott vasárnapok, amelyeken az Eucharisztia ünneplése közben történjék a keresztelés. Ezzel visszaadhatjuk a keresztség szentségének ekkléziá- lis jellegét, s láthatóvá tesszük azt, hogy megkeresztelt embernek lenni annyit jelent, mint az egyház communiójához tartozni. Hatékonyabb közreműködés a liturgiában Hasonló a helyzet a liturgiában. Ezután ne két vagy három lektor vállalja egy-egy egyházközségben ezt a szolgálatot, hanem húsz vagy harminc vagy negyven. így képviselve lesz az egész egyházközség. Kanadában láttam, hogy az egyik egyházközségben nyolcvan lektor volt. Az első pillanatban luxusnak tartottam. De néhány lektor azt mondta: „Megerőltető dolog az Isten igéjét hirdetni. Alaposan föl kell rá készülni, végig kell meditálni a szöveget, érteni kell azt, amit ott előadunk. Ezt legfeljebb kétszer-három- szor lehet megtenni egy évben." Amikor aztán a gyakorlatban is láttam mindezt, megvilágosodott előttem, hogy mire gondoltak. Annyira intenzív módon hirdette a lektor Isten igéjét, hogy meg lehetett volna hallani, ha leesik egy tű, érezni lehetett, hogy mennyire azonosult a szöveggel. Azután félretette a könyvet, s két-három percig beszélt arról, hogy neki mit jelent ez a perikópa. Hasonlót kell mondani az áldoztatókról, a kántorokról, az igeistentiszteletek vezetőiről. Végül legyen egy olyan csoport az egyházközségben, amelynek tagjai a haldoklókkal foglalkoznak, s azután magukra vállalják a gyászesettel kapcsolatos lelkipásztori munkát és végzik a temetést. Ez akkor lett számomra evidens, amikor négy évvel ezelőtt meglátogatott egyházmegyénk egyik papja, aki Brazíliában dolgozik, s ugyanakkor egy másik pap is, aki az egyik itteni egyházközség plébánosa. Az itteni plébános panaszkodott: „Nem tudom, hogyan bírom tovább. Ezen a héten is nyolc temetés!" Erre megkérdeztem a másik papot: „Ön azt mondta, hogy 28000 katolikus van a plébániáján, — hogy áll a temetésekkel?" Azt felelte: „Ehhez nem tudok hozzászólni, püspök úr. Huszonöt éve vagyok pap, de még soha nem temettem. Ezt nálunk a világiak végzik." Diakónia — az egész egyházközség szolgáló tevékenysége S megint csak ehhez hasonlóan képzelem el, hogy a diakónia egyre jobban az egész egyházközség szolgáló tevékenységévé válik. Ezen a téren is sok történt már. De sehol sem olvasom a Szentírásban, hogy a diakónia olyan szolgálat, amit elsősorban — bocsánat — idősebb asszonyoknak kell teljesíteniük. Nem lennének-e olyan csoportok — fiatalokból 248
