Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Homeyer, Josef - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A paphiány és annak a reménye, hogy újfajta egyház leszünk
Oda akarok kilyukadni, hogy sokkal inkább azt kellene keresnünk: vajon nem Isten akarata-e mégis a jelenlegi helyzetünk. Talán el akar vezetni bennünket ehhez a kérdéshez: „Valóban olyan egyház vagytok, amilyent én akartam? Papjaitok nem végeznek-e az egyházközségekben sok olyasmit, aminek tulajdonképpen a közösség által végzett szolgálatnak kellene lennie? S közben siránkoztok, hogy mennyit kell dolgoznotok, s hogy annyira kevesen vagytok!" Ha minden úgy menne tovább, mint eddig, valószínűleg eszünkbe se jutna ez a kérdés. Föl kell tehát tennünk a kérdést: „Úgy vagyunk-e egyház, ahogyan Krisztus akarta? Azt tesszük-e, amit tennünk kell?" A szükség arra kényszerít bennünket, hogy vegyük komolyan ezt a kérdést, és gondolkodjunk rajta. Csak most kezdünk el olyan dolgokat elvégezni — legalább is egyházmegyénkben —, amilyeneket igazában húsz éve, a Zsinat óta kellene tennünk. Csak egy példát: Igeistentiszteletet vezetnek az ezzel megbízott világiak. Eddig ezen a területen nem lehetett tenni egyetlen lépést sem. S most hirtelen, amikor már sok helyen lehetetlenné vált az Eucharisztia ünneplése minden vasárnap, szükségesnek látjuk, így aztán természetesen a világiak vezette igeistentisztelet igen szerencsétlen perspektívába került — csupán szükségmegoldásnak számít. Ugyanez áll arra a tényre is, hogy egyre több főfoglalkozású világit alkalmazunk a lelkipásztorkodásban: mivel csak a szükség visz rá bennünket, rögtön pótpapot, pappótlékot látunk bennük. Az eszünkbe se jut, hogy ezzel mint világiak a legsajátosabb feladatukat teljesítik. „Communio" — az egyház kulcsfogalma A Zsinat fedezte fel újra a „communiót" mint az egyház kulcsfogalmát: Az egyház minden megkeresztelt és megbérmált ember communiója. Emögött az a fontos meglátás rejlik, hogy az egyház nem csupán a hivatalból kiindulva épül. Ellenkezőleg, az egyházban minden tag alapvetően egyenlő, és ez ma lényegesebb, és az lesz a jövőben is, mint az — ugyancsak a Krisztus akarta — differenciáltság. Ez mindenekelőtt annyit jelent, hogy minden megkeresztelt és megbérmált ember illetékes és felelős az egyház építésében és életében, minden férfi és minden nő, még az egyházközség látszólag leggyöngébb tagja is, — amint ezt Pál kifejezetten mondja. Nem tudom, valóban megértettük-e már ezt a százszor hallott igazságot? 1989/90-ben hildesheimi egyházmegyei szinódusunk behatóan foglalkozott az egyháznak ezzel a communio-struktúrájával. Biztos, hogy rendkívül fontos eredménye volt a szinódusnak, hogy felismerte minden megkeresztelt és megbérmált ember illetékességét és felelősségét, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy az Isten igéjére való figyelés útján új „evangelizálásnak" kell jönnie, hogy mi magunk is, és az egyházközségekben élő keresztények is mind, mélyebben megértsük hivatásunkat, s így új módon lehessünk egyház, építhessük az egyházat. Mit jelent ez konkrétan? Először két negatív alapvető megállapítást szeretnék említeni: Az első: Azt, hogy újfajta egyház legyünk, nem kezdhetjük szerkezet átalakítással. Nem szabad tehát azzal kezdeni, hogy megszüntetünk plébániákat azért, hogy kezelni tudjuk a személyi helyzetet, mert akkor valóban annyi plébániánk lenne csak, mint amennyi papunk, egyébként azonban — a papok kétséges tehermentesítésén kívül — nem változna semmi. A második alapelv: Azzal sem kezdhetjük, hogy mindazt a feladatot, amit a papok már képtelenek vállalni, egyszerűen átruházzuk főfoglalkozású világiakra. Ezzel azt a látszatot kelthetnénk, mintha az egyház megújításához csupán elegendő számú főfoglalkozású munkatársra lenne szükség, akik majdnem mindazt átvállalhatnák, amit eddig a papok végeztek, — az egyházközségekben azonban ezzel nem változna semmi. Mert újból csak leblokkolnánk a karizmákat, amelyek mindenek ellenére vannak, s amelyeket még föl kell fedeznünk. 247
