Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boros László - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Jézus sorsának kudarca
Ezekkel a szavakkal kezdődik a 21. zsoltár. Jézus a zsoltárossal imádkozta a messiási áldozati liturgiát. Jézus többi szavát, amit az evangélisták még fölsorolnak, nem kívánom részletesebben tárgyalni, mert számomra ebben az egyetlen szóban benne van minden. Az elhagyatottságnak ebben a fölkiáltásában Jézus minden embert megajándékoz közelségével. Úgy érzi, hogy elhagyta az, akivel kettejük lényegét illetően egynek vallotta magát, — hogy egy lehessen mivelünk. Leereszkedett az emberi lét szomorúságának a mélyére. Jézus állást foglalt: a magányosok oldalára állt, azokéra, akiknek látszólag már nincs reményük. Jézus e szava értelmében úgynevezett „istentelenek" már nem ellenségeink, hanem inkább barátaink. Olyanok, akik átélik, amit Jézus a kereszten elszenvedett. Jézus most már minden embernek mondhatja: Veletek együtt mindent végigcsináltam, és éppen ebben tapasztaltam meg, hogy Isten „még közelebb" van hozzánk. Esetleg annyira közel, hogy már nem is vagyunk képesek látni őt. Jézus itt győzte le az emberi egzisztencia kicsiségét. Az elhagyatottság óráiban összefoglalta mindazt, amiben emberek vagyunk. Ezt követően kitört ebből az egzisztenciából. „Odaát" vár ránk. S ez annyit jelent: arra vár, hogy megvalósítsuk lelkületét világunkban. Látszólag ezen a kereszten, e körül a kereszt körül alig történt valami. Meghalt egy gonosztevő két gonosztevő között. Néhány asszony sírdogált. Egy halálra kínzott ember mondott néhány dadogó szót. Jézus haláltusájában még egyszer, s ezúttal végérvényesen igent mondott mindarra, amik mint emberek vagyunk, tehát az utoljára kimondott nem-re is. Ezáltal lett számunkra életünk igen-je. Jézus nem mentesült semmi alól. De nem is ámította magát. Lemondott mindenféle pózról is. Számára kint és bent egyaránt besötétedett. Egyedül volt a világ gonoszságával. Az Atya fénye sötét tűzzé változott. Már csupán elhagyatottság volt és tehetetlenség. Égető, s ugyanakkor kimondhataltanul halott. Maga a halál hatolt be Jézús Szívébe, és beleszúrt emberi létének a legközepébe. A Filippi-levélben olvashatjuk az Isten Fiáról: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt. Ó isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve ki- üresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr" (Fii 2,5-11). Szörnyű dolgot mond ki itt az Apostol: Isten Fia nem ragaszkodott félve és erőszakkal a maga örökkévaló saját létéhez, hanem „kiüresítette" magát — mondjuk keményebben: semmivé tette magát, föladta saját létét — azáltal, hogy szolgává tette önmagát az, aki maga az Úr, „szolgává", sokféleképpen lekötelezett emberré, mégpedig egészen addig a halálig, amelyet mint a törvény megsértőjének el kellett szenvednie, a kereszthalálig. Ebből azonban egy név adatott számára, a „Krisztus" név, a Győztes és Fölkent neve, valamint a „Küriosz", az Isten, az Úr neve, aki az egész teremtett világ fölött trónol. S végül: ez a történés örök dicsőségéül szolgál Istennek, az Atyának. S ez Jézus sorsának kudarcáról szóló témám végső perspektívája. Ladislaus Boms: Scheitern im Schicksal Jesu. (Részletek, in: Die Frage nach Jesus. Herausgeben von Ansgar Paus. Styria, Graz-Wien-Köln 1973). Fordította: Bánhegyi B. Miksa OSB 20
