Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Bittsánszky Géza: Elméleti megfontolások a dialógushoz
jellege számos példával lenne bizonyítható. Ezek közül csak egyre hivatkozhatunk: párbeszédet igényel a világegyház, a globalizáció keretében a shintoista vagy buddhista környezetben, kultúrkörben élő egyházi közösség, de párbeszédre van szükség az új vagy akár régebbi lelkiségi mozgalmak között éppen úgy, mint a lelkipásztor és a jegyesoktatásban résztvevők között. Nyilvánvaló, hogy más jellegű problémák merülnek fel a különböző esetekben. Mi most csak a párbeszéd legáltalánosabb, az esetek többségére vonatkoztatható kérdéseivel kívánunk foglalkozni. Joggal feltételezhetjük, hogy a különböző csoportok törekvéseinek célja az egyház — Krisztustól kapott — küldetésének megvalósítása, a küldetés teljesítéséhez szükséges feltételek javítása. Ha a párbeszéd ilyen célokra irányuló csoportok között valósul meg, akkor beszélhetünk valójában belső dialógusról. Az egyházon belüli párbeszéd kérdéskörét vizsgálva rögzíteni kell, hogy konkrétan kik között lehetséges, kívánatos a párbeszéd. Az eddigiekből talán már kitűnik, hogy a kör nagyon széles és a variációk száma is nagy. A belső dialógus két alapvető típusát érdemes kiemelni. Egyik a hierarchia egyes szintjein belüli, a másik a hierarchia szintjei közötti párbeszéd. A figyelem általában az utóbbira irányul, pedig a hierarchia szintjein belül folytatott párbeszéd legalább ilyen fontos, hiánya vagy fogyatékossága döntően hat a szintek közötti párbeszédre. Ha az egyes szinteken belül megvalósul a párbeszéd, akkor az nem csupán a párbeszéd készségét és kultúráját mozdítja elő, hanem árnyaltabbá teszi, kiszélesíti a szint gondolkodás- és látásmódját, megteremti a szintek közötti párbeszéd létrejöttének lényeges feltételeit, elsősorban is a szóban- forgó szintek álláspontjának világos megformálását. Éppen a szinteken belüli párbeszéd révén válik nyilvánvalóvá, hogy nem feltétlenül a szintek közötti párbeszéd kérdése okozza a legfőbb gondot, a hierarchia azonos szintjén is vannak olyan kérdések, melyek párbeszéd útján való tisztázása megkönnyíti a szintek közötti különbségek áthidalását. Az egyházon belüli párbeszéd különös műfaját jelenti a közellévők és a távolabb lévők közötti dialógus, amely abból a realitásból fakad, hogy az egyházhoz tartozók köre a perem környezetében — ha teológiailag talán pontatlanul fogalmazva is — elmosódóvá válik. (Gondoljuk meg, többé-kevésbé tudatosan vagy öntudatlanul hányán vonják kétségbe akár a Hiszekegy különböző tételeit, hányán értelmezik önkényesen az egyház parancsait. Persze itt is beleütközünk az egyházi közösség szociológiai kezelhetőségének korlátaiba; ugyan ki meri konkrét esetekben eldönteni, hogy a peremvidéken lévők közül ki van belül és ki kívül?) Ez a tapasztalat egyúttal felveti azt a kérdést is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán belső dialógusról, hiszen a belső dialógus és az egyháznak a körülötte élő világgal folytatandó dialógusa az említett jelenség miatt összemosódik. (Az egyház benne van a világban, s a világ benne van az egyházban: továbbgondolásra érdemes ez a diffúzió!) Ebben az összefüggésben tűnik szerencsésnek, ha az iménti meggondolást követve belső párbeszédnek azt a dialógust tekintjük, amely az egyház küldetésének megvalósítására irányul. A párbeszéd feltételeinek sajátos problémáját veti fel a közellévők — távolabb lévők közötti dialógus. A „ki-kit győz meg!" mentalitás talán itt hordozza magában leginkább a párbeszéd kudarcának lehetőségét. De mit tehetünk akkor, ha — mint újabban annyiszor tapasztalhatjuk — meggyőződése szerint az egyház tagjaként, vagy legalábbis elkötelezett keresztényként nyilatkozik meg valaki a nyilvánosság előtt, de mondanivalója tájékozatlanságról árulkodik, sőt vaskos tévedéseket tartalmaz? Ilyenkor nagyon nehéz pusztán a szakszerűségre hivatkozva a dilettantizmus elutasításával előre jutni. Gyakran akadályozzák az előrejutást a másik oldal fogyatékosságai is, például a tekintélyelvűség. Bár meg kell védeni a tekintélyt azoktól a támadásoktól, amelyek mindenfajta tekintélyt alapjaiban utasítanak el, mégis látnunk kell, hogy ezeknek a támadásoknak hivatkozási alapja éppen a tekintélyre való hivatkozás nyilvánvaló túlhajtása. Mert mit szóljunk akkor, ha szakmai, netán teológiai evidenciáknak mond ellen valaki, miközben tájékozatlanságát, párbeszédre, vitára való alkalmatlanságát rangjára, netán klerikusi mivoltára való hivatkozással igyekszik ellensúlyozni. S ezzel eljutottunk a párbeszéd szűkebben vett feltételeihez. Ha ugyanis a párbeszédnek vannak potenciális résztvevői, akik igénylik a párbeszédet, s a párbeszéddel konkrét céljuk is van, akkor a sikerhez mindez még nem elegendő, ahhoz további feltételek is kellenek. 228
