Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Bittsánszky Géza: Elméleti megfontolások a dialógushoz
A párbeszéd nélkülözhetetlen feltétele, hogy a feleknek legyen mondanivalója, sőt mi több, olyan mondanivalója legyen, ami érdekli a másikat. Ne felejtsük el: a szó ma használatos értelmében a párbeszéd többet jelent annál, hogy ketten mondják a magukét. A párbeszéd során a felek fontosnak tartják egymást, törekednek a másik véleményének, látásmódjának megismerésére, többek között például azért is, hogy megtudják, mire re- zonál a másik, mivel tudják saját mondanivalójukat a másik számára érdekessé, sőt vonzóvá vagy akár elfogadhatóvá tenni. Az érdeklődés, a nyitottság a másik fél irányában abból a bizakodásból fakad, hogy a párbeszéd kölcsönösen gazdagítja a résztvevőket. Mindez együtt — hangsúlyozva a kölcsönösséget — képezi, valósítja meg a párbeszédet. A mondanivaló kérdése gyakran nem a tartalom vonatkozásában lényeges. Nem a „mit"?, hanem a „hogyan?" okozza a tapasztalat szerint a nehézségeket. A párbeszéd kialakulásának gyakori akadálya, hogy a közlő fél nem fordít gondot a másik fél, a hallgató érdeklődésének, „rezonanciapontjainak" megismerésére. Pedig éppen ez a kölcsönös megnyílás, megnyilatkozás teremti meg az igazi termékeny párbeszéd feltételét. A megnyílás feltételezi a bizalmat a másik iránt. Ez a bizalom azonban személyességet tételez fel. Ha a személyesség elvész, vele együtt veszhet el a bizalom, s foszlik szét a párbeszéd alapja. A személyességet két oldalról fenyegeti veszély: részben a hivatalosság uniformizáltsá- ga, részben pedig a nyilvánosság üzletté alacsonyodása. Mindkét esetben léleknélkülisé- get emlegetünk, pedig valójában a személyesség hiányáról van szó. Mennyi szóban vagy írásban folytatott eszmecsere zajlott le például teológusok között az elmúlt kétezer év során a személyesség jegyében, s milyen kevés csapódott le, kristályosodott ki ezekből a hivatalos dokumentumokban! Megfordítva: a hivatalos dokumentumok továbbgondolását mennyire megnehezíti a személyes bizalmon alapuló eszmecsere hiánya, a tömegmédiák botrányhajhászó tevékenysége, amely tisztességes, jobbító szándékok sorát képes hosszú időre diszkreditálni, a párbeszédet visszavetni. Az előbbiekhez kapcsolódva érdemes elgondolkodni a párbeszéd szakszerűségének problémáján is. Kézenfekvő, hogy a párbeszéd megvalósulását, sikerét elősegíti a résztvevők azonos mélységű tárgyismerete, a közös terminológia. Azonban tudomásul kell vennünk, hogy a párbeszéd igénye gyakran olyankor merül fel, amikor ez a feltétel nem teljesül. Ilyenkor kap különös jelentőséget a felek nyitottsága, a türelem, a párbeszédre törekvés, az elszántság a másik fél álláspontjának megértésére. Ezeknek az erényeknek a gyakorlásában természetszerűleg a felkészültebb félnek kell elől járnia. Ez nem csupán bölcsesség kérdése (amely vagy van vagy nincs), hanem a több talentumból fakadó kötelezettség is. A párbeszédben résztvevők nyitottságához tartozik a manapság divatos sommázó címkézések: tradicionalista, fundamentalista, illetve progresszív és liberális jelzők kerülése. Éppen a valódi párbeszéd során válik nyilvánvalóvá, hogy ezek a jelzők mennyi előítélettel terheltek, mennyire leegyszerűsítők. Éppen a párbeszéd nyitja meg a lehetőséget arra, hogy az előítéletek merev korlátáit áttörjük. így tudjuk az időhöz nem kötött — ilyen értelemben időtlen — örök igazságokat a mindenkori jelen gondolkodás- és látásmódjának, nyelvezetének korlátái között sikeresen interpretálni. E feladat jelentősége teszi a párbeszédet annyira fontossá. A párbeszédre törekvésünkben nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a már említett hierarchikus szinteken belüli és szintek közötti párbeszédet egyszerre kell művelni, noha könnyen beláthatóan a kívánatos az lenne, hogy az előbbi logikailag megelőzi az utóbbit. A logikai sorrend megvalósítására azonban nincs elég idő. Mindenesetre ennek a ténynek a tudatosítása még indokoltabbá teszi a szintek közötti párbeszédben a tolerancia kölcsönös gyakorlását: Nem kiforrott, általánosan elfogadott vélemények és nézetek jelennek meg a párbeszéd során. Ez a körülmény pedig — feltéve, hogy a felek ezt felismerik — önmagában is a felszabadultság, a nyitottság élményével gazdagítja a feleket és lehetővé teszi, hogy a párbeszéd valóban gyümölcsöző legyen, résztvevőit kölcsönösen gazdagabbá tegye. 229
