Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Bittsánszky Géza: Elméleti megfontolások a dialógushoz
hogy az egyházon belül jelentkező párbeszéd igényének indokai között megtalálhatók az imént említett indokok. Az analógiát már pusztán azért is érdemes vizsgálni, mert ezáltal — korrekt elemzést feltételezve — felismerhetők lehetnek az analógia alkalmazásának korlátái. E csábító lehetőség kiaknázására jelen dolgozat terjedelmi korlátái nem engednek teret, ezért meg kell elégednünk azzal, hogy a lehetőségre felhívjuk a figyelmet, és utaljunk a szociológiai analógia alkalmazhatóságának egyik leggyakoribb — ugyancsak gyakran figyelmen kívül hagyott — korlátjára: a társadalmi jelenségek, problémák tárgyalása, megoldási lehetőségeinek keresése alapvetően demokratikus szervezeti keretekben történik, — az egyház szervezete viszont alapvetően hierarchikus, ezért a demokratikus elemek korlátozottan, a hierarchikus rendszeren belül érvényesülnek (pl. pápaválasztás). Ha már analógiáról esett szó, érdemes talán itt röviden kitérni arra, hogy a demokratikus felépítésű szervezetek, társadalmak is kénytelenek szembesülni a hierarchikus, meritokratikus elemek létével, azok integrációjának szükségességével. Különös hangsúllyal jelenik ez meg ott, ahol — mint szerte régiónkban — a demokratikus elvek a diktatúrát követően kezdenek el érvényesülni: a demokráciával szemben támasztott túlzott, idealisztikus elvárások, a hozzáértés, a minőségi jellemzők, az alá- és fölérendeltségi viszony stb. elismerését kérdőjelezik meg. Bejáratott demokráciákban ezek a kérdőjelek idővel halványulnak, a megkérdőjelezett értékek, illetve mértékek elfogadottá válnak. A társadalmi lelkiállapottól függően — és egyébként jogosan — időről-időre felvetődik az elvek és a gyakorlat közötti különbség kérdése, s ennek nyomán kísérletek történnek a demokratikusabb működés megvalósítására. E kísérletek zászlóvivői gyakran sikertelenségre ítélt perfekcionisták, akik tökéletessé ugyan nem teszik a rendszert, de minden megélt kudarcuk ellenére korrekciós folyamatokat indítanak el. A változtatandók változtatásával a képlet — elmélet és gyakorlat viszonya térben és időben — az egyházi struktúrám is alkalmazhatónak tűnik, s talán hozzájárul ahhoz, hogy egyházi közállapotainkat derűsebb szívvel nézzék a pesszimizmusra hajlók is. A párbeszéd igénye önmagában azonban még nem feltétlenül elegendő a párbeszéd létrejöttéhez. A párbeszéd megvalósulásának feltétele ugyanis egyfajta kölcsönösség, amely nem csupán az igény kölcsönösségét jelenti, hanem kölcsönös érdeklődést, odafordulást is. Enélkül a párbeszéd, vagyis a dialógus könnyen és nagy valószínűséggel monológgá válik. Ezért érdemes tovább vizsgálni a párbeszéd létrejöttének feltételeit. A párbeszéd célja, mint alapfeltétel, evidenciának tekinthető, különösen ha elfogadjuk a párbeszéd igényével kapcsolatban a bevezető sorokban foglaltakat. Mégis fennáll a veszély, hogy a párbeszéd formálissá, céltalan szócsépléssé válik (ha egyáltalán kialakul), mert nincs világos, kölcsönösen elfogadott célja, létrejöttét (ha egyáltalán létrejön) pusztán a divatnak, vagy egyfajta rossz közérzetnek köszönheti. A divatkövetés (vagy legalábbis a párbeszéddel együttjáró áldozatoktól való ódzkodás) számlájára is írhatjuk azt a különbséget, ami az egyházon belüli párbeszéd igényét megfogalmazók száma, hangjának erőssége és a párbeszéd lehetőségével (egyházközségi élet, egyházmegyei találkozók, zsinati előkészületek vagy akár bibliaórák aktív résztvevői) ténylegesen élők kis száma között fennáll. Az aránytalanság kialakulásában azonban nem kis szerepet játszik az a többé vagy kevésbé megalapozott vélekedés is, hogy úgy sincsenek meg a párbeszéd feltételei. Mielőtt a szükséges és hasznos párbeszéd kérdéseire rátérnénk, ide kívánkozik egy megjegyzés: a divatkövetés mellett kerülnünk kell azt a veszélyt is, hogy a párbeszéd megbénítsa a cselekvést, a tettek helyét a párbeszéd töltse ki. A párbeszéd előzze meg a cselekvést, de alibi gyanánt ne szolgáljon a cselekvés halogatására vagy elmulasztására! Az egyházon belüli párbeszéd valós igényét manapság leginkább a sokféle — jól körülhatárolható, öntudatos, gyakran számottevő nagyságú olyan csoport létezése indokolja, amelyeknek nem alakultak ki kommunikációs csatornái az egyházban, vagy — és ez sem elhanyagolható tényező — a meglévő kommunikációs csatornák a csoportok, rétegek számára alkalmatlanná váltak. Utóbbira példa lehet a hierarchia szintjei közötti kommunikáció tradicionális rendje. Ezek a csoportok helyzetüket, összetételüket, látás- és gondolkodásmódjukat tekintve meglehetősen különbözőek lehetnek, sajátos körülményeikből fakadó véleményüket meg kívánják és meg is tudják fogalmazni. A kérdés súlya, jelentősége, szerteágazó és egyben differenciált megközelítést, megoldást igénylő 227
