Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boros László - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Jézus sorsának kudarca

Jézus megvalósította az ember egzisztenciális teljességét, vagyis azt is, ami mindennapos és szokásos, ami fárasztó, ami folytonosan ismétlődik, ami nem kelt föltűnést. Magára vette az erőtlenséget, a tudatlanságot, sőt a kísértést is. Belement az emberi lét minden szoros helyzetébe — a bűnt kivéve. A megterheltek barátja volt. Kiszolgáltatta magát az emberi lét nyomorának. A maga benső igazságát a hazugság világában mondta ki, a rezignált egykedvűség, a hatalom és az intrika világában. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy ilyen világban valamilyen esélye is lett volna Jézusnak, kivéve azt, hogy keresztre feszíttessék. Az igazság minden keresőjének fölteszik egyszer a kérdést, de nem a kereső nyugtalanság, hanem a rezignáció hangján: „Mi az igazság?"

Egyet azonban különösen is meg kell itt fontolnunk: Jézus összeroppanó életében mindenkinek megbocsátott. Olyan szavakat talált, amelyek bocsánatot hoztak mindenkinek: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" Egy mindenki- től elhagyott embernek adott még egy végső reményt: „Még ma velem leszel a paradicsomban." Előtte csak a belső lelkűiét számított, s nem az, hogy vajon egy ember egész életén át „tisztességes" és „jóerkölcsű" volt-e. Egy éjszaka leforgása alatt a barátja elárulta, tanítványai elhagyták és megtagadták, emberek verték, börtönbe vetették, kigúnyolták és elítélték. S mégis Karióti Júdást mindvégig „barátjának" mondta. Egyetlen apostolnak sem volt, és egyiküknek sincs joga arra, hogy Júdás fölé helyezze magát.

Szeretnék még röviden szólni Jézus haláltusájáról az Olajfák hegyén. Jézus ekkor nagyon gyönge volt. Csak három barátja élhette át közvetlen közelből ezt a szenvedést, azok, akik egykor láthatták dicsőséges színeváltozását is. Ezekre az emberekre Jézus olyan rettenetes terhet rakott, hogy összeroskadtak alatta: „Ma éjszaka mindannyian megbotránkoztok bennem". Máténál olvassuk: „S akkor nagy szomorúság és félelem fogta el." Márk még keményebben fogalmaz: „Hirtelen belezuhant a rémületbe és a gyötrelembe." Lukács pedig azt írja, hogy Jézus szinte „Beleszületett a félelembe." Háromszor fordult Atyjához, s mindig ugyanazt mondta, azaz hogy „nem bírja tovább". Idegenül nézett az angyalra, aki vigasztalni akarta. A végén csak egy mellékmondatban volt képes kimondani az igen-t, hozzáfűzve egy rettenetes nem-hez: „Atyám, múljék el a pohár tőlem, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te." Végül már nem volt képes tovább elviselni mindezt, s felkiáltott: „Elég volt!"

Jézus létének teljes határozottságával ment bele abba is, ami mindennapos valóságával életünk legsúlyosabb szenvedését adja: egyedi voltunk prédául dobatott oda a nyilvánosságnak. Ez a kiszolgáltatottság életünk legnagyobb szenvedése és létünk végső magánya. Pilátus először még toleranciával nézett szembe vele. De Jézus sorsa alkalmat adott neki arra, hogy tovább játssza politikai játékait. Elküldte hát Jézust Heródeshez. Ez előtt az ember előtt Jézus még tehetetlenebbnek tűnik. Minden jel arra mutat, hogy Heródes patetikus ember volt, olyan valaki, akit nagyon érdekeltek az izgalmas és rendkívüli dolgok. Talán azt hitte, hogy ez a próféta majd bűvészmutatványokat ad neki elő és segít elűzni unalmát. Jézus azonban hallgatott. Semmit sem tett, semmit sem szólt.

Talán ez a néhány utalás elég arra, hogy legalább utalásszerűén meglássuk a sikertelenséget, a kudarcot Jézus, az „Emberfia" életében.

Jézus szava a kereszten

Talán annak is lesz jelentősége számunkra, ha megemlítjük, hogy hogyan végződik Márk evangéliuma: „(Az asszonyok) félelmükben senkinek sem szóltak a dologról" (Mk 16,8). Az ezután következő rész nem Márktól való, de nyilvánvalóan az apostoli igehirdetés őseredeti anyagából van. Különös, hogy a Jézus életéről, tanításáról és sorsáról szóló tudósítás meneküléssel, csodálkozással és félelemmel fejeződik be. S az egyetlen szó, amiről Márk tudósít, így hangzik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34).

19