Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boros László - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Jézus sorsának kudarca
volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot és megelégedés tölti el." Itt most nem foglalkozom mélyebben a szövegnek és Jézusra való alkalmazásának számos problémájával. Csak annyit szögezünk le, hogy mind Jézus maga, mind pedig az apostoli igehirdetés Jézus messiási szolgálatát látta Izajásnak az Isten Szolgájáról szóló próféciájában, amint azt közvetlen vagy közvetett vonatkozásával számos szentírási hely bizonyítja. Ahelyett, hogy a kérdés tárgyalásával töltenénk az időt, engedjük inkább közel a szívünkhöz és az értelmünkhöz az abban rejlő igazságot. Jézusban szeretjük a magányosságát, a csendes szomorúságát, a sikertelenségét, egyszóval: a kicsiségét. Egyszerűen könyörületet érzünk iránta. Hiszen Isten összes szolgája között ő hordozta a legsúlyosabb terhet, egészen elborította a szenvedés. Szinte szeretnénk Istennel szemben védelmünkbe venni. Hogy bánhatott vele így Isten? Hiszen Isten összes szolgája közt egyedül ő volt olyan, amilyennek Isten szolgáinak igazában lenniök kellene. Isten Szolgája maradt úgy, ahogyan meghívta, s ahogyan szüksége volt rá. Se- milyen vonatkozásban sem mutatta magát olyannak, ami nem volt. Isten Fia olyan lett, mint a semmi, pedig Isten dicsőségében ő volt a minden. Láthatóan jelent meg köztünk, s mégis még mindig olyan megfoghatatlan, mint maga Isten. Isten Fia volt, de ugyanakkor Szolgája is, akit maga Isten vert meg és hagyott magára. Végtelenül gazdag volt, de ugyanakkor végtelenül szegény is. Az ember csalódik benne, de magával is ragadja. Boldoggá tette az embereket azzal, hogy megajándékozta őket önmagával és Istennel,— és éppen ez végső boldogtalanságunk itt a földön. Jézus az izajási „Isten Szolgája" gondolatot kiegészítette még egy utolsó dimenzióval, azzal, hogy „Emberfiának" nevezte magát. Isten Szolgájának mint nevesincs Emberfiának egészen közönséges, földi életet kellett élnie. Nyilván ezzel függ össze az ún. „messiási titok" a szinoptikusoknál: mivel éppen Jézus Isten ismeretlen és föl nem ismert Szolgája, messiási titkának egyelőre kimondatlanul és rejtve kellett maradnia a nyilvánosság előtt. Jézus — az Emberfia Az „Emberfia" kifejezés valószínűleg a Jézus-kutatás egyik legnehezebb kérdése. Számos megoldási kísérlet létezik, azok részben ellentmondanak egymásnak. Biztosnak vehetjük azonban, hogy Jézus félreérthetetlenül tudtunkra adta, hogy ő „az Ember", és senki más nem az annyira, mint ő, s hogy ő fog eljönni, hogy hatalommal ítéljen. De már ez az értelmezés is elég ahhoz, hogy fölvázoljuk a „rejtett Jézus" képét. Talán legjobban az ráz meg bennünket Jézusban, hogy rejtőzködő volt. Névtelen akart maradni. Életében feltárul a „teljesség magánya". Annak, aki, mint Jézus, az élet egységében akar létezni, sokáig kell egyedül maradnia, hogy a lét lényegére összpontosíthasson. Egyedül kell lennie, amikor érik, egyedül a pusztaságban a kísértés idején, egyedül élete legnagyobb teteiben. Jézus léte az ismeretlenségből jött, mint egy csillag, amely hirtelen átfut az égbolton, s csak az látja meg, aki véletlenül éppen odanéz. Olyan embereket látunk körülötte, akik nem értik őt. Tilalmakat, törvényeket, szokásokat, a hagyományt állítják vele szembe. Még az édesanyja is megkérdezte: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk?" (Lk 2,48). Mindenki szemére vetette — esetleg kimondatlanul — valamilyen módon: „Miért vagy te annyira más"? A vámosokat és a bűnösöket szívesen fogadta. Lélekben így szólt mindenkihez: „Én nem ítéllek el téged." Megvédte a bűnösöket az úgynevezett igazakkal szemben, védelmébe vette a gyermekeket a felnőttekkel szemben. Mindig meglátta az ember baját: a szegény özvegyét, s visszaadta neki egyetlen fiát; a szegény beteg asszonyét, aki csak a ruhája szegélyét merte megérinteni; a barátjáét, aki megtagadta, s akinek egyetlen pillantásával bűnbánbatot és bűnbocsánatot adott. 18
