Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boros László - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Jézus sorsának kudarca

az előadott gondolatok sokakban csak rezignációt váltanának ki, vagyis éppen az ellenkezőjét annak, amit hitünk jelent, az „örömhírnek". Bármennyire is vigasztaló és fölemelő azonban Jézus végső győzelmének gondolata, nem készíthetünk Jézus életének eseményeiből eleve olyan „párlatot", hogy a bennük rejlő szomorúságot enyhítse a mindent legyőző öröm. Nem csupán jogunk, de kötelességünk is úgy nézni Jézus sorsát, ahogyan ő maga élte át, vagyis egészen közelről kell megismerkednünk a Jézus életében megtalálható kegyetlen és keserű dolgokkal. Ezt kísérlem meg most.

Első pillantásunk Jézus életére

Jézus életében sehol sem találkozunk a szokatlanság igényével. Barátja volt az éhezőknek, akik szerettek volna jóllakni, a betegeknek, akik gyógyulást vártak, a letiportaknak, akik igazságosságért kiáltottak. Röviden mindazoknak, akik szenvedtek világunk visz- szásságai miatt, de ahhoz is volt bátorságuk, hogy lássák saját visszásságukat is. Jézus nem szerette a szegénységet, a megverettetést, a börtönt és a szenvedést. Sokkal jobban gyűlölte mindezt, mint bárki bármikor. Könny árasztotta el szemét, ha azt látta, hogy valakit elértek ezek a bajok. Megborzadt, ha arra-gondolt, hogy mindezeknek alá kell vetnie magát. Mégis vállalta ezt a sorsot, bár iszonyattal és borzalommal nézett rá, amikor közeledett. Irtóztató volt szabad emberként megkötözve lenni, engedni, hogy arcába köpjenek, mert megmondta az igazat, hagyni, hogy üssék, mert egy gyáva féreg féltette a hatalmát, s végül úgy halni meg, mint egy gonosztevő, igazában csak azért, mert egypár nyomomlt pap úgy érezte, hogy leleplezte őket. Nem volt ez nagy dráma. Egy nyomorúságos kis történetbe rángatták bele, s ebben el kellett pusztulnia. Jézus szenvedésében nem volt „nagyszerű". Beismerte teljes vereségét. Jézusnak ezen tette előtt elnémul minden kérdés.

Jézust már a korai apostoli igehirdetésben a teljes kinyilatkozás középpontjának és céljának tekintették (vö. Jn 5,39; 1,45; 2,22; 5,46; 12,16; 20,9 stb.). S ebben különleges jelentőséget szerzett Izajás jövendölése „Isten Szolgájáról" (Ebed Jahve), különösen is a negyedik ének (íz 52,13-53,12). Ezért fejtegetéseimet ezzel az énekkel szeretném kezdeni, hogy óvatosan bontsam ki Jézus arcvonásait.

Jézus — az „Isten Szolgája"

„Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán — hiszen oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata —, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némul- nak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk? Az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes — hiszen láttuk —•, külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak fér- fia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utói a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Űr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem

17