Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)

1993 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Íme, az Ember

tens" Krisztusa, Robinson „szolidáris" Krisztusa, Läpple Krisztusa: „Istenünk és testvérünk", vagy Krisztus, mint „felszabadító" stb. Persze mindezek a képek együttesen sem merítik ki a kimeríthetetlent.

Jézus Krisztus embersége olyan teljesség, amely egészen az istenség kifejezője, eszköze és orgánuma. Ezt visszaadni és tükrözni sem az egyes ember, sem a vallási közösség nem képes. Ezért találunk különféle vonásokat és irányokat Jézus követésében. Minden hívő és minden kor az „Ő teljességéből merít" (Jn 1,16); az egyháznak pedig fel kell ismernie a kor-igényeket, és a vallási elmélyülést aszerint irányítani.

AZ EMBER KERESÉSE — KRISZTUS KERESÉSE?

Korunk kétségtelenül a technikai kultúra jegyében, varázsában él, veszélyeztetve van benne az egyéniség, szellem, a személyi érték. Talán ez is az oka, hogy Jézus Krisztusból az ő páratlan emberi egyénisége került az érdeklődés homlokterébe, helyenkint túlságosan is csak az emberi vonásokkal (pl. az amerikai eredetű Jézus-mozgalmaknál). Korszakunk ennek ellenére szereti magát ember-központúnak vallani. Elvben valóban az embert, emberiséget akarja szolgálni, fölemelni technika, civilizáció, gép, kultúra s az egész modem élet.

Csakhogy: félelmetes energiájú, pusztító fegyverek tömege lapul a gazdagabb nemzetek arzenáljaiban. (H-bombákkal gépek köröznek a föld légterében és leselkednek ránk a tengerek mélyéről; egy pusztító atomháború veszélye és minden emberi kultúra megsemmisülése reális technikai lehetőség.) A népesség-szaporulat robbanása, amely már most az emberiség egyharmadát éhezésre kényszeríti, megoldatlan feszültségek és veszélyek forrása. Ugyanakkor a magzati élet terjedő pusztítása a „civilizáltabb" népeknél — „az emberi jövő megrablása", öngyilkos felelőtlenség. Ugyanígy riasztó tény, hogy a környezetszennyezés általános és szinte megállíthatatlan a földön és az atmoszférában. A tudományos-technikai forradalom eredményei által pedig — megfelelő erkölcsi erők kontrollja nélkül — az ember lélektani, sőt biológiai manipulációja szorongató vízióvá lett.

Ami pedig a szellem világát illeti, úgy tűnik, nincs messze az óra, melyben az emberiség nem képes tovább elviselni a metafizikai céltalanságot és űrt. Az „Isten-sötétség", „Isten elvesztése" (Pascal), az „Isten halála" (Luthertől Hegelen át Nietzschéig és a modern filozófiákig, sőt bizonyos teológiákig), az „Isten-hiány" (Heidegger) — drámai kifejezései ennek az életérzésnek. És K. Jaspers összefoglalása: „Az utóbbi félszázad folyamán a modem emberről megjelent leírásokban van valami rémületes. Az ember fellázadt, megszakította kapcsolatát a múlttal. A pillanatnak élve rábízza magát a körülményekre és véletlenre. A múltból átvett díszletek közt él, de ezek számára már csak fikciók. Mintha az ember a semmihez érkezett volna el".

Az emberről alkotott minden eszmény megrendült, válságba jutott, széthullott. E kiüresedés után kétségbeesett a keresés: milyen legyen az ember? Ki, mi legyen a modell, az eszmény? A felvilágosodás autonóm, öntörvényű embere, a szabadság magabiztos képviselője, egzisztencialista, létvállaló hős, a tudomány fanatikusa, az evilág elkötelezettje, a „légy elég magadnak" önző individualistája, vagy altruista, szocialista, humanista, Übermensch, superman? A keresztény választ a II. Vatikánum „Öröm és remény" kezdetű, korunkhoz intézett, nagy proklamációjában találjuk meg: „Az ember titka csak a megtestesült Ige titkában világosodik meg igazán. Krisztus, az új Adám, amikor kinyilatkoztatja az Atya titkát és szeretetét, ugyanakkor az embernek is egészen megmutatja, hogy mi az ember, és föltárja előtte magasztos hivatását... Krisztus „a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15), ő a tökéletes ember, aki Ádám leszár- mazottainak visszaadta Istenhez való hasonlóságukat..." Ezért jó és kell nekünk Krisztusról, a Tökéletes Emberről eszmélkednünk, hogy „a modern ember drámájára" (Vl.'Pál) és az egész emberi élet rejtélyére feleletet kapjunk.

13