Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Lelki ökumenizmus (A szív megtérése)
kább várományosok. Mindnyájan zarándokúton haladunk egy olyan „szent, katolikus (egyetemes) és apostoli egyház" felé, melynek megreformálása nemcsak a XVI. századi hitújítók ügye volt, hanem mindnyájunké — ma is. Az utitársak bizalmával bátorítanunk kell egymást, hogy Jézus Krisztus evangéliuma és testvéreinek hittapasztalata kölcsönösen gazdagíthasson bennünket. Csak ha megértjük Jézus Krisztus egy- és soknyelvű Lelkét, — érhetünk célba. És a célbaérés nem a sokszínű karizmák ingatag egyensúlyával, mintegy kompromisszumával valósulhat meg, hanem a különböző ajándékok nagylelkű szétosztásával. Ha imént kompromisszumot emlegettünk, eszünkbe juthat e latin szó klasszikus jelentése: „cum-promitto", azaz „együtt ígérni valamit, együtt igémi valamit valakivel". Igen, a szó utóbbi értelmében törekedhetünk kompromisszumra: együtt megígérjük — nem a minimalizmus, hanem a maximalizmus jegyében —, hogy ki-ki saját karizmáját megosztja a másikkal. Ha erről lemondanánk, reménytelenekké válnánk. Alábecsülnénk az „egy, szent, katolikus (egyetemes) és apostoli egyház" látható egységéért mondott szüntelen imádság erejét, és csak a világ gyanúját erősítenénk: nem vagyunk szavahihe- tőek. így mindent latba kell vetnünk. Reményünk, hogy a gyökerek láthatatlan homályában az egyház egységéért mondott egyetlen imádság is végbeviszi a maga munkáját, s nem tér vissza eredménytelenül. Mert — amint Dosztojevszkij vallja — a tengerbe ejtett kődarab keltette hullámok a legtávolabbi partot érintik. Szó szerint idézve A Karamazov testvérekből: „... miként az óceán, minden áramlik és érintkezik, ha megérintesz valamit egy helyen, a világ másik végén visszhangja kél." — Tisztán kell látnunk: Krisztus gondolata a sokszínűség, nem az egyformaság, még kevésbé a szakadás. A reformáció sikere sem az egyházszakadás volt, hanem az állandó megújúlás, az ecclesia semper refor- manda gondolatának felidézése, a sokszínű egységre való törekvés, mely nélkül nincs élet. És, ha élet nincs, akkor remény sincs, — csak rezignáció. De krisztushívők vagyunk-e, ha lemondunk az egyház látható, még itt a földön, a paruzia előtt megvalósulható egységről? Nekünk Krisztus végtelen, és újra mondjuk, megérdemelhetetlen kegyelméből, bizonyosságunkul adatott, hogy a keresztények egysége még itt a földön megvalósul. Ebben hiszünk, mert ha nem hinnénk, úgy gondoljuk, egyetlen üdvözítőnkben, Jézus Krisztusban sem hinnénk. A közös imádkozás igen hatékony eszköz az egység kegyelmének elnyerésére, egyúttal találó módon jelzi, hogy még van olyan kötelék, amely összekapcsolja a katolikusokat különvált testvéreikkel: „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). UR 8. 82
