Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Lelki ökumenizmus (A szív megtérése)
semper poenitens is: egyház, amely mindig kész bűnei bevallására. Hogy aztán a bűnök bevallása gyakorlatilag mi mindent jelent, illetve mennyire egyetemes az egyházban, az ökumenizmus szemszögéből sem közömbös, mert kizár mindenfajta rezignációt, és felszabadít arra a reménységre, hogy „Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél" (Szent Benedek Regulája). Karl Rahner így eszmélkedik erről: „...beszűkítené a keresztény létet és a teológia hozzá fűzött magyarázatát, aki a bűnbánatot (az említett metanoiát) úgy értelmezné, hogy ez nem más az egyházban, mint részesedés a bűnbánat szentségében a gyónás által. Ha a metanoia teljes tartalmát szem előtt tartjuk, a következőket sorolhatjuk föl: készség az önbírálatra, az élet átalakítására, az egyéni bűn bevallására, bocsánatkérés (ha ez nem válik olcsó önmentegetődzéssé vagy megjátszottán a közösség becsapásává), eltávolodás azoktól a társadalmi adottságoktól vagy intézményektől, amelyekkel eddig saját előnye érdekében azonosult valaki, felzárkózás olyan társadalmi mozgalmakhoz, melyektől eddig lustaságból vagy egoizmusból visszahúzódott, készség arra, hogy saját létét szembesítse azokkal a kemény igazságokkal, amelyek felismeréséhez a pszichológia és a mélylélektan vezette, például ahhoz, hogy nagyon szegényesek az emberekhez fűződő kapcsolatai, túlságosan egoista, teljesen hamis, ahogy saját lelke felé fordul, vallásossága téves formákban nyilvánul meg, a szexuális életet különböző tabukkal veszi körül... A metanoia üdvös megjelenését kell látni ezekben és sok minden másban, hiszen mindenütt megtérés megy végbe, érlelődik az ember, új felelősségtudattal mélyíti el a másokhoz vagy akár az egész társadalomhoz fűződő kapcsolatait. Mindennek előfeltétele, hogy többé-kevésbé Isten előtt érzi magát, tettét Isten ajándékának is tekinti, megbocsátás vár és új élet ajándékát reméli. Egyéni vagy közösségi életünk megmerevedett formái épülnek így le. Joggal nevezhetjük ezt bűnbánatnak vagy az Evangélium szavával metanoiának." (Bűnbánat és gyónás, in: Hit, remény, szeretet, Egyházfórum, Budapest-Luzem 1991. 163-64. old.). 5. Az ecclesia semper poenitens létében és gyakorlatában két reménykeltő vonás ismerhető föl. Az egyik az, hogy a bűneit megbánó egyház megóvhatja önmagát attól a farizeusi önelégültségtől, amellyel megvetéssel illetheü a bűnös világot, a nem-katolikus egyházakat, és netán saját egyházának egy-egy csoportját. A töredelmes bűnbánat és a Jézus Krisztustól ajándékba kapott bűnbocsánat megértővé teheti az egyházat a bűnösok iránt. Persze, nem a bűnök eltussolásáról vagy fölhánytorgatásáról van szó, hanem a bűnösökkel — de nem a bűnükkel — vállalt szolidaritásról, együttérzésről. Képzeljük el, micsoda csapdákat és buktatókat rejtene magában egy olyan egyház, amely a tiszták (katha- rok) gyülekezete volna? Talán ebben a föntebbi kontextusban találnak magukra Luther Márton szavai: „Az irgalmas Isten őrizzen meg engem olyan keresztény egyháztól, amelyben csupa szentek vannak. Én olyan egyház kicsi csapatában akarok lenni és maradni, amelyben alázatosak, gyengék és betegek vannak, akik érzik s elismerik bűneiket, nyomorúságukat és bajaikat, s ezért szüntelenül Isten vigasztaló segedelméért sóhajtoznak szívbéli kiáltással, hisznek a bűnbocsánatban, s akik az igéért üldözést szenvednek." (Jer, örvendjünk keresztyének, id: Keresztyén Igazság 1991. Ősz. 1. o.). Luther Mártonhoz hasonlóan vall Francois Mauriac francia katolikus író a „Ce que je crois" című könyvében: „Igazában nem mondhatom azt, hogy a katolikus egyházat önmagában szeretem. Ha nem hinném, hogy az egyház kapta az örök élet igéit, egyáltalán nem csodálnám szerkezetét, módszereit, és gyűlölném története nem egy fejezetét. Főleg tűrhetetlen számomra az albigensek elleni kereszteshadjárat. Mindig úgy hittem, hogy őseim között (akik Ariége-ből származnak) volt néhány elevenen megégetett. E kérdésben az Action Franchise pozitivistájának ellenpontján helyezkedem el, aki nem hiszi azt, amit az egyház tanít, de csodálja mint intézményt. Számomra a fontos az, hogy az egyház, részben éppen hibái révén, érintetlenül megőrizte a kapott letéteményt. Hogy aztán ezt a hitletéteményt a kelleténél jobban kodifikálta, katalogizálta, meghatározta, ez nem lényeges: a fontos az, hogy megőrizte azt, és az egyháznak köszönhetően egy bizonyos Szó eljutott egészen mihozzánk, nem mint valami puszta emlék, nem mint felidézett szó, 80
