Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Lelki ökumenizmus (A szív megtérése)
azoknak, akiknek képviseletében itt vannak (a pápa itt észrevehetően megrendült hangon folytatta), tolmácsolják nekik, hogy ezt a mai napot ökumenikus szempontból nagyon jelentőségteljesnek tartjuk. Az egész katolikus egyház szívből fájlalja, hogy nem élhet teljes lelki közösségben valamennyi keresztény testvérrel. Ünnepélyesen bocsánatot kérünk Istentől, ha a katolikus egyház okot szolgáltatott a szakadásra, és bocsánatot kérünk elszakadt testvéreinktől is minden fájdalomért és minden okozott sérelemért az elmúlt hosszú évszázadok során. Alázattal kérjük a mennyei Atyát, fogadja el ezt a vallomásunkat engesztelésként a kereszténység szakadásáért. Jól tudjuk, hogy sok nehéz kérdés marad még az egység útjában, de bizonyosak vagyunk abban, hogy a zsinat sok probléma megoldásához közelebb fog segíteni. Egyben türelemmel és imádságos lélekkel várakozunk, hogy a Szentlélek Isten megvalósítsa valahára az egység művét" (Magyar Kurír, 1963. szept. 30.). VI. Pál pápa beszéde nem csupán egy zsinati ülésszakot nyitott meg, hanem egy korszakot is a kereszténység történetében. A zsinatig ugyanis a katolikus egyház societas per- fectának (tökéletes társaságnak) értelmezte önmagát, e zsinattól kezdve viszont bibliai gyökérzetű vándomépnék vallja magát. Igaz, az egyház mindig ház, oikia (vö. Mk 7,17; 9,28.33,-'10,10), ahol a tanítványok oktatása és nevelése folyik, de nem a zárt szentély befülledt levegője, hanem a teremtett világ frissítő légköre veszi körül, amelyben a háznép par-oikia (lPt 1,17), ideiglenes tartózkodással a világon szétszóródott vándorok gyülekezete. A „tökéletes társaság" önmagában perfektuálódott, lezárt közösséget jelent, míg a vándomép, a paroikia az eltévelyedés tökéletlenségét, ugyanakkor azonban az útkeresés merészségét is vállalja. Mivel eltévelyedhet, ezért napi járását az Ige és a Szentségek állócsillagához kell igazítania. És minthogy van, és kell, hogy legyen bátorsága elindulni, s előbbre jutni, felébred benne az utitárs szolidaritása és felelőssége —■ elsősorban a testvéregyházak, valamint a világ iránt, melyekkel együtt halad a történelem közös útján. Talán ebben az állandó mozgásban fedezi fel igazi mozdulatlanságát. Talán a történelem esetlegességeiben jut közelebb, és mint eszköz a testvéregyházait és a világot is közelebb juttatja mindenek Céljához, akiben majd végérvényesen „societas perfecta" lesz, és akiben állandó otthonra lel. VI. Pál pápa világosan, kertelés nélkül kifejezte nem csupán az egyház tagjainak, hanem egész szervezetének bűnbánatra való készségét. Közös történelmünk kölcsönös „szitkaira" az evangélium szellemében, Jézus felhívásának engedelmeskedve, a viszonzás igénye nélkül, a gyökerekkel, a szív megtérésével kell válaszolni, amely nélkül sem egyéni, sem egyházi, sem ökumenikus élet nincs, és nem is lehet. 1. A bűnök megvallása annak elismerése, hogy az egyház bűnös, hogy az ecclesia semper peccans, hogy vétkes „in capite et in membris", vétkes a főben és tagjaiban egyaránt, hogy Isten előtt mindnyájan esendőek vagyunk. Az egyház szentségének és bűnösségének egyidejű, simul jelenvalósága sajnálatos módon a késő-középkor végén feledésbe merült. Olyannyira, hogy Luther Mártonnak kellett ismét emlékezetbe idéznie az imádság hermeneutikai mezejében a „simul iustus et peccator", az „egyszerre szent és bűnös" vallomását. Azt az igazságot, amelyet már Szent Pál apostol megfogalmazott a Korintu- siaknak írt első levelében, melyben a címzetteket „meghívott szenteknek" titulálja (vö. 1,1-1), és, akiket rögvest a pártoskodás bűnével vádol (1,10-17). Igen, az egyház „casta meretrix", tiszta és tisztátalan, „szép és fekete" (Én 1,5), amint későbbi századokban hirdették az atyák. Amikor VI. Pál pápa az egyház és a világ színe előtt bűnvallomást tett, akkor az előbb említett katolikus, azaz egyetemes — Szent Páltól Lutherig ívelő — hagyományt, a „thesaurus Ecclesiae"-t tette szóvá. Elismerte, hogy nem societas perfecta, hanem societas imperfecta, hogy nem tökéletes, hanem tökéletlen társaság vagyunk. Tökéletlen, nagyon esendő gyülekezet vagyunk, ami az embert illeti. Merthogy az egyház szentnek titulálható, arra nem a teljesítménye, etikai szentsége jogosíthatja fel, hanem ontológiai, Istentől függő helyzete, — hogy Krisztushoz tartozik. Az egyház csak azért szent, mert Isten szent, és azért bűnös, mert mi emberek vagyunk. Ebben a kérdésben — 78
