Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: A haldoklás és halál valóban az élet kapuja?
elmenetelét megsemmisülésnek, <5 azonban békességben van! Mert ha az emberek szemében szenvedett is, reménye telve volt halhatatlansággal" (Bölcs 3,2-4). A beteg asszony boldog volt, valami égi fény ragyogta át lelkét, béke, értelmezni tudás, szent cél, az ifjúság jövő megtérésének biztos tudata, mint átélt élmény töltötte be szívét. Megtapasztalta: mostoha, szenvedő életének átfogó és feltétlen értelmet adó célja van. Ezt élte meg, az adott számára mérhetetlen lelki békét, lelkének gyönyörű szeretete összetalálkozott magával a Szeretettel! — Én magát az Istent fedeztem fel az asszony élményében és látomásában. Folytatom Weissmahr Béla gondolatait: „Ez a tapasztalás magában foglalja azt a felismerést, (a beteg asszony lelkében! — személyes megjegyzésem!), hogy feltétlenül, két- ségbevonhatatlanul helyes, sőt szükséges életemet erre a feltétlen valóságra alapoznom, mivel csak azáltal leszek igazán önmagámmá, ha ráhagyatkozom erre a valóságra, mely személyiségem legbensőbb magjában érintett engem. Ez az alapstruktúrája annak a tapasztalatnak, mely által Isten valósága a hívő számára valamiképpen nyilvánvalóvá vált." A SZERETET CSODÁKRA KÉPES! A fönt említett „túlvilági" megtapasztalás nem áll úgy rendelkezésünkre mint az érzékek által megtalált dolgok bizonyossága. „Ez a bizonyosság nem tőlem függ, nem kényszeríthető ki, hanem ajándék jellegű (kegyelem). Ez a bizonyosság olyan, mint az, amelyik jól sikerült személyes kapcsolatoknál elérhető. E bizonyosság csak akkor érhető el, ha valaki szeret, személyes jóindulatával felém fordul" (uo.). — Óriási kegyelem, hogy éppen az élet és halál határmezsgyéjén értik meg az emberek Istennek ezt a mindent átfogó szeretetét, ami irántunk abban nyilvánult meg, hogy: „Úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk" (Mt 3,16). Most a további betegszobákba kopogtatok be, hiszen Isten túláradó szeretetének ténye nem csupán üres közlés. Elgyötört arcú asszonyra akadtam az egyik betegágyon. Megkérdeztem tőle: „Hite aktív? Jézussal kapcsolata megfelelő?" Valamiféle szemrehányásra számítottam Isten ellen. Nem tette. Sőt: megszépült az agyonszenvedett arc, és ennyi suttogott „Szeretem Jézusomat, hiszen Ő előbb szeretett engem!" Arca nyugodt volt. Látszott, hogy nem szerepet játszik, vagy betanult szöveget mond. — Egy másik hasonlóan súlyos férfi-beteg így válaszolt, mikor — látva nehéz kínjait — azt kérdeztem tőle: az Úr felé nem panaszos-e? „Hogy jönnék én ahhoz, hogy Uramnak tanácsot adjak. Nem szorul Ő arra rá. De én annál inkább az Ő irgalmára." Arckifejezésén, egész valóján valami szent nyugalom sugárzott át. Ezek a betegek ott; a határmezsgyén valamit megtapasztaltak, átéltek. Számukra ez a „látás" többet ért, mintha fény ragyogott volna fel testi szemük előtt. Isteni szeretet fényei ezek, amelyek megoldottá tették emberileg nehéz létüket. Egyik betegszobában aránylag fiatal nőt szólítottam meg először. Nem volt nagy baja. Mégis, amikor megmondtam, hogy pap vagyok, vakmerő kifejezésekkel illette Istent, „mert ha lenne, — sziszegte —, akkor én most nem lennék itt." További párbeszédünkből kiderült, hogy régebben vallásos volt, de már nincs ideje Szentírást olvasni, misére járni, különösképpen pedig áldozni. Tehát csúnyán elkopott a hite. Még rajta kívül három idős asszony volt a szobában. A legsúlyosabbat, akinek a feje véres volt, arca pedig letakarva, utolsónak szólítottam meg. A másik kettő — csendesen szenvedő nénik — egyszerűen, de boldogan fogadták a szentségeket. Jó hangosan közöltem velük Jézus örömhírét irgalmáról, a szenvedés megszenteléséről és az engesztelésről. Nem baj, ha a súlyos lelkibeteg fiatal ezeket meghallja. Mikor aztán a vérző fejű nénihez értem, akkor általa maga a Jóisten szólalt meg. Levettem a véres kendőt fejéről, közöltem vele, hogy a Lajos atya vagyok, fájó arca kisimult, mosolyogni kezdett, és hangosan tisztán, érthetően ezt mondta: „O tisztelendő úr! Engem nagyon szeret ám a Jóisten. Rosszul lettem az utcán. Tetszik tudni nekem senkim sincs. De ott azonnnal igen jó embereket küldött hozzám, akik oly szeretettel mentőt hívtak. Itt is nagyon jó emberek vesznek körül. És most még Ön 60
