Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: A haldoklás és halál valóban az élet kapuja?
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTŐRI KÉRDÉSEK Kerényi Lajos HALDOKLÁS ÉS HALÁL VALÓBAN AZ ÉLET KAPUJA? Mielőtt a két létrend, az evilági és a túlvilági dimenzió határmezsgyéjén immár negyven éve őrködő és emberietekért aggódó felelős, hívő lelkipásztor megpróbálná fürkészni a két létrend egymáshoz való vonatkozásait az események és emberietek tükrében, szükséges leszögezni: A túlvilági dimenzió létezését teljes bizonyossággal elfogadom ex auditu (hallásból!), vagyis hiszem. Tudom, hogy kinek hiszek. Annak, aki onnan jött, kijelentette az Atyával való azonosságát, és azt, hogy az Atya házában a mi számunkra sok lakóhely van (Jn 14). Ezt a nem láthatót és tudományos módszerekkel megközelíthetetlent így igazolta: „Ha nem hiszitek, amit mondok, olvassátok az írásokat, azok rólam szólnak" (Jn 5). — „Maga az Atya, aki küldött, tanúskodik rólam, maguk a tettek, amelyeket végbeviszek, tanúskodnak rólam, hogy az Atya küldött" (Jn 5,16-19). TUDÁS VAGY HIT? TUDOMÁNY VAGY KINYILATKOZTATÁS? II. János Pál pápa magyarországi apostoli látogatása alkalmával ellátogatott a Magyar Tudományos Akadémiára is. Ott többek között ezeket mondta: „Két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje... Ész és hit ugyanarra az őseredeti Igazságra törekszenek, amely Igazság nem mondhat ellent önmagának" (Ugyanabból az Ős-Igazságból táplálkoznak, hiszen ugyanabban gyökereznek!). Ebből következik, hogy az ész által felfedezett és igazolt igazságok nem lehetnek ellentétben a kinyilatkoztató isteni Igazság által közölt ismeretekkel. A kutató értelem mindenképpen eljut egy határhoz, melyen nem tud saját módszereivel túllépni. Itt azonban kínzó kérdések döbbentik meg: a szenvedés, a rossz, a bún és a halál értelmetlenségei. A boldogságra és a végtelenre vágyó lélek magára maradottsága és megválaszolatlan gyötrődése. Mindez nem a puszta, magára maradt ész kutatási és tapasztalati tartománya. Ezek a tartományok már a természetfeletti világhoz tartoznak. Titkaik csak akkor oldódnak meg, ha valaki, aki ott él: közli velünk, vagy ha valaki, aki itt él valami módon oda betekintést nyerhet és bizonyos megtapasztalásra tehet szert. Sok adatunk van a kinyilatkoztató Istenről, aki próféták és arra kiválasztott igazolt személyek által közölt velünk „túlparti" igazságokat, majd amikor elérkezett az idők teljessége, saját Fiát küldte el emberi alakban, hogy még több és hitelesebb ismerethez juthassunk. Kérdésünk az, hogy a másik létrendbe tartozó személyek, maga az Isten és az üdvö- zültek tudnak-e nekünk érzékelhetően szólni, vagy más módon közlést adni. Továbbá: van-e annak eshetősége, esetleg már megtörtént ténye, hogy a mi földi létrendünkbe tartozó egyén túlvilági élményben részesült akár misztikus elragadtatáskor, akár az élet és halál küszöbén, haldokláskor, netán a klinikai halál alkalmával, amit aztán a reanimálás után közölt. Marad a kinyilatkoztatás mint illetékes fórum, amely hozzá tud szólni ehhez a tudomány által meg nem közelíthető tartományhoz. A Bibliában Szent Lukács evangéliumában Jézus a dúsgazdagról és a szegény Lázárról elmondott példabeszédében szavait Ábrahám ajkára adva így fogalmaz: „Köztünk (mennyország) és köztetek (pokol) áthághatatlan mélység tátong úgy, hogy aki innen át akarna menni hozzátok, ne tudjon; sem az, 57
