Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám
A romlandó testnek fel kell öltenie a romolhatatlanságot, a halandónak a halhatatlanságot. lKor 15,54 Amilyen bizonyossággal állítjuk, hogy élünk, éppoly biztosan tudjuk, hogy meg fogunk halni. A lélekharang értünk is meg fog kondulni. Vajon ez a harangszó életünk végét, „kicsengését" fogja-e jelezni, vagy inkább arra figyelmezteti-e majd a körülállókat: a halál az élet kapuja?! Nevezze bár valaki az életet tehernek, a halált pedig sötét, kegyetlen sorsnak, — bújócskát nem játszhat sem az élettel, sem a halállal. Mindkettővel szembe kell néznie, mindkettőt „halálosan komolyan" kell vennie. Ha nehéz órákat, napokat, időszakokat élünk át, egykönnyen a túlvilággal vigasztalódunk. Ha viszont jól megy sorunk, szívesen felfeledkezünk a halálról, a földi élet végét jelző „pontról". De vajon „pont"-e a halál és nem sokkal inkább „kettőspont"? Amint tudatos aktivitással kell vállalnunk életünket, éppoly tudatosan kell megküzd énünk azért, hogy elfogadjuk: ennek az életnek vége lesz egyszer, hogy folytatódjék abban a másik, soha véget nem érő életben. A halál és az azt követő „túlviíági" élet éppúgy hozzátartozik létezésünkhöz, mint az alváshoz az ébredés. A „továbbéléssel", a túlvilági élet gondolatával meg kell barátkoznunk, — még akkor is, ha „evilág fiai", ha az evilágiságban megrekedtek ezért megmosolyognák, esetleg kigúnyolnak. A túlvilág valóságáról nem „körkérdések" döntenek. Az élet „legmélyebb dimenzióját" csakis az képes felfedezni, megérteni, aki úgy igyekszik egészen emberi, emberhez méltó életet élni, hogy ez az élet kiteljesedjék abban a másikban. Sokat szólnak, írnak manapság az emberi szolidaritásról. Mégis, akiknek a halálról, a „túlvilági életről" már tapasztalatuk van, akik már meghaltak, nem adnak információkat, már-már azt mondhatnók, cserben hagynak. Szavuk végleg elhalt. Még azok sem adhatnak felvilágosítást, akik igen közel álltak hozzánk. Bár az „életről a halál után" csak gyarló elképzeléseink vannak, hitben mégis tudjuk és megvalljuk — mert isteni kinyilatkoztatást kaptunk róla, — hogy van túlvilági, van örök élet. Bármilyen írás, könyv jelenjék is meg, mely a halál utáni életről szól, az csakis az élőknek és nem a már „túlsó partra" jutottaknak elképzelését, fantáziáját, esetleg lé- lektanilag-fiziológiailag magyarázható „tapasztalatait" tükrözi. Kétségtelen, minden okunk megvan rá, hogy a nagy pillanat felé, mely „átlendít" az örökkévalóságba, érdeklődve, feszült figyelemmel forduljunk. Jól szemlélteti ezt például az a világszerte nagy érdeklődést keitő könyv, melyben Dr. Kübler-Ross oly szuggesztív erővel adott a klinikai halált megtapasztaltak víziói nyomán az „életről a halál után" hírt. Csakhogy ezek a „halált megtapasztalok" nem értek át a „túlvilágra", földi életükben számoltak be sajátos „lebegő" tapasztalataikról. A tudomány természetesen tovább fog foglalkozni az élet-halái problémával, de fénye Isten világának ragyogásához képest mindig ködös, homályos marad. A beteljesedés csak az „igazság órájában" érkezik majd el, amikor „színről színre láthatunk". Ez az óra azonban már nem „evilághoz" köt, hanem a „túlvilágba" vezet át. Ez az óra „isteni meglepetést" tartogat minden evilági halandó számára. Ki ne fordulna hát érdeklődő kíváncsisággal — hacsak nem cinikusan közönyös—a kapu ki tárásának órája felé? Szent Pál írta a rómaiakhoz: „Az a véleményem, hogy a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely nyilvánvalóvá lesz rajtunk" (Róm 8,18). írhatta volna azonban ugyanezt nemcsak a szenvedéssel, de az evilági örömökkel kapcsolatban is. A megígért örök élet nem a földi örömök halmozását, aranyat, gazdagságot, jó egészséget—és sorolhatnánk még mit nem, — hanem Istent ígéri és jelenti számunkra. Hogy miként? Mint annyi más, ez is hitünk titka. Pontosabban: Isten üdvösségtervének kiteljesedése az „égi Jeruzsálemben", ahová minden idők minden embere meghívást kapott a tudósok és az analfabéták, az atléták és a testi fogyatékosok, a győzők és legyőzöttek, a bűnösök és szentéletűek. Az egyház feladata pedig, hogy minden ember számára hirdesse az örömhírt: nem a halálra, nem az enyészetre, hanem az ÉLETRE kaptunk meghívást. Arra, mert „elsőszülött testvérünk", Krisztus nemcsak élt, szenvedett és meghalt, hanem feltámadásával mindannyiunk számára kitárta az örök élet kapuját. Sz. A. 1
