Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Túlvilág mint üdvösség
TANULMÁNYOK Gál Ferenc TÚLVILÁG MINT ÜDVÖSSÉG A túlvilágot emlegetjük, de tartalmáról nem nagyon merünk beszélni. A népies vallásosság nem is jut tovább Dante képeinél, ahol egyetlen szempont az emberileg elgondolt jutalom és büntetés alkalmazása. A mitológiák legföljebb a „lélek" sorsát próbálják elemezni, hiszen a test a földben elporlad, s így a túlvilág képe elmosódik valamilyen szellemi színtelenségben. A kereszténység alapul vette az ószövetségi kinyilatkoztatást, amely szerint a Teremtő nem semmisít meg semmit abból, amit alkotott, sőt, úgy nyilatkoztatta ki magát, mint „élő Isten", ezért az ember reméli tőle az élet ajándékát. A hit bizonyosságát azonban csak Jézus feltámadásából merítjük, és abból, hogy ő nekünk is az élet teljességét ígérte. Megváltói érdemeinek tudatában és fiúi hatalmával így állt az Atya elé: „Akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek, ahol én vagyok és lássák dicsőségemet" (Jn 17,24). Az egyház a hitvallásába kezdettől fogva bele is szőtte, hogy „hiszi a test feltámadását és az örök életet". A legtöbb keresztény ember eljut ennek meg- vallásáig, de hogy valójában mit is ért rajta, azt nem tudja szavakba foglalni. A nehézség ott kezdődik, hogy a túlvilágot egyúttal „más"-világnak mondjuk. De mennyiben más, mint a mienk, és mennyiben azonos vele? A keresztény tanítás szerint a túlvilág hazatalálás és a végsó cél elérése. Mi azonban az élet céljának, értelmének és boldogságának a képéhez az egyes vonásokat csak tapasztalati világunkból vehetjük, mert más fogalmaink nincsenek. Azonkívül itt mindenki a maga egyéni életét éli. Megvannak örömei, csalódásai, fájdalmai, terhei, személyes kapcsolatai, de a halál mindezeket széttöri. Lehet-e olyan másvilágról beszélni, ahol én mégis én vagyok, s ahol a saját, személyes életem ért célba? Valljuk a test feltámadását a világ végén, de ha a halálban csak a lélek jut át a túlvilágra, akkor azt a világot mi is menthetetlenül elspiritualizáljuk. Még a jámbor vallásos beszéd is csak odáig jut el, hogy a lélek kiszabadult a siralom völgyéből, és eljutott Istenhez. Nem jelenti-e ez azt, hogy ehhez az „előkelő" megoldáshoz igazában ki kell vetkőzni emberségünkből? Kétségtelen, hogy Istennek joga volna bármilyen megoldást adni az élet értelméről, de nekünk nem a lehetőségeket kell elemezni, hanem a kinyilatkoztatást kell alapul venni. A mai gondolkodás mindenütt szeret az emberből kiindulni, aki az életet nulla pontról kezdi és az adott körülmények között igyekszik magát megvalósítani. Az örök életről, a mennyek országáról szóló tanítás viszont inkább azt kívánja, hogy az előttünk álló célból értelmezzük magunkat, amelynek feltételei vannak. De hányán adnak igazán értelmet az életüknek? Legtöbben úgy érzik, hogy kitűzött céljaikat nem érték el, terveik nem valósultak meg és erkölcsi tekintetben is gyarló, esékeny lények maradtak. Ha Isten mégis megkönyörül rajtuk és beengedi őket országába, nem lesznek-e ott olyan menekültek, akik otthon hagytak mindent és most kegyelemkenyéren, mások jóvoltából tengetik életüket? Lehet-e úgy beszélni a túlvilágról, hogy abba beleférjen a mai ember önértelmezése is? Mi az örök életről szóló tanítást isteni eredetűnek tartjuk. Minden más elképzelés vagy következtetés csak a kielégítetlen emberi vágy képekbe való öltöztetése lenne. Akik a vallás tárgyi alapjait és jogosultságát elvetik, azok valóban arra hivatkoznak, hogy a törött szárnyú ember ábrándozik valamilyen halál utáni kárpótlásról. A keresztény teológia mindig hivatkozott az ember szellemi képességeire és a törvényszerűségekkel berendezett világot teremtő Istenre, továbbá tudományos módszerrel igazolja a kinyilatkoztatás természetfölötti eredetét. A hitnek tehát megvan az értelmes háttere. De a Szentírásnak az örök életre és a túlvilágra vonatkozó utalásait olyan korban 2
