Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Burghardt, Walter J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az öregség, a szenvedés és a halál keresztény szemlélete
Meghalni Jézussal, úgy halni meg, mint Jézus, ez nem korlátozódik földi életünk végére, a gyógyíthatatlan rákra, a szívbénulásra. A halál — teológiai értelemben — már az élet indulásakor kezdődik, egész életünkön át részünk van Jézus halálában. Ami fájdalmat okoz nekünk — testi vagy lelki szenvedést —, mindaz keresztény halálunk egy lényeges részét kell, hogy alkossa. A zsákutcában végződő utak, a csalódások, a gyászban vergődő szív, a halott remények, a fiatalkor bizonytalanságai és az aggkor remegése, bármi sértse is büszkeségemet, támadja is életerőmet, mutat is rá halandó voltomra, szívja is ki csontjaimból az örömet — mindezekben az apró momentumaiban annak, amit Rahner „apró részlethaldoklások óráinak"8 mond, a kritikus kérdéssel találkozunk: hogyan bánjunk ezekkel a mozzanatokkal. Tiltakozzunk? Essünk kétségbe? Még görcsösebben kapaszkodjunk abba, ami még nem vétetett el tőlünk? Vagy fogadjunk minden új sorscsapást úgy, mint Isten ajándékát: nem rezignáltan és passzívan, hanem hálásan? Ez az aktív elfogadás már szinte a halál definícióját adja. A halál ilyen feltételek mellett már nem lesz olyasvalami, ami „megtörténik velünk". Minden sötét oldala ellenére — az egész ember összeomlása, egy elfogadhatatlan, visszataszító esemény, beteljesülés helyett széthullás, végső zuhanás az emberi lét gyöngeségébe"9 — számomra mint keresztény ember számára a halál nem lehet olyan tapasztalat, amit elviselek, hanem olyan tettnek kell lennie, amit személyesen viszek végbe, „igen" és „akarom". Én halok meg. Amint Jézus végső kiáltása, úgy az én kiáltásom is: „Atyám, kezedbe..." végső soron az élet igenlése. Ha egyáltalán valahol, akkor itt találja meg az élet a maga teljességét. A földi élet minden keserédes mozzanatát egy csokorba kötöm és Istennek áldozom hitem legradikálisabb aktusában, reménységem legnagyobb cselekedetében, s szeretetem egyedül döntő, páratlan tettében. Meghalok, de csupán azért, hogy éljek! 3. AZ ÖREGSÉG FÁJDALMAS HATÁSAINAK ELLENSZERE A KONTEMPLÁCIÓ. Nem könnyű eljutni az öregségnek erre a mély lelkiségére. Nem árad bele az emberbe a gyermekkori keresztvízzel, de nem jön létre automatikusan a 65. életév elérésekor sem. Akkor hogyan tehetünk szert rá? Most arról szeretnék beszélni, amit gondolataim elején úgy neveztem: szokatlannak tűnő ellenszer az öregség és fájdalmas hatásai ellen. Öt évtized intenzív kutatása után a megoldásom így hangzik: kontemplációval. Kontempláción pedig ebben az összefüggésben azt értem, amit a kármelita William McNamara úgy írt le, mint a valóságra vetett hosszú, szerető tekintet. Ennek a mondatnak minden szava döntő jelentőségű. A „valóság" itt nem valami absztrakt dolog, nem valami megfoghatatlan „Isten a mennyben". „Valóság alatt azt értjük, ami van: a tárgyakat (a hófödte Alpok, egy pohár burgundi vörös, a tenger hullámai, a párizsi Notre Dame), a növényi életet (egy fűszál, Sharon rózsája, egy gigantikus mammut-fa, az édes nektár), az állatvilágot (a félénk őz, a ragadozó oroszlán, a kedvesen daloló fülemüle, a nemes röptű sas), a szituációkat (háború és béke, szegénység és gazdagság, öröm és szenvedés, élet és halál), a személyes szférát (az újszülött gyermek, az AIDS áldozatai, a legkedvesebb hozzátartozóm, az irgalmas Krisztus, Isten, a három Személyben Egy). Ezeket a valóságokat nézem, szemlélem. Nem elemzek, nem érvelek, nem írok le, nem definiálok többé; eggyé váltam ezzel a valósággal. Nem körüljárom ezt a valóságot, hanem belelépek. Nem csupán az eszem, a rideg értelmem. Akkor leszek leginkább önmagam, leginkább ember, leginkább szemlélődő, ha egész személyem reagál a valóságra: szemem és fülem, szaglásom, tapintásom és ízlésem. Tekintetek találkoznak, madárdal köszönti a pirka- datot, szellő simogatja az arcomat, Isten szól, s az egész ember, a férfi éppúgy, mint a nő, meghívást kap az életre. A valóságnak ez a szemlélése hosszan tart. Nem lehet órákban vagy napokban mérni. Tekintetem nagyon nyugodtan (de nem közömbösen) nyugszik a valóságon. Közömbössé válik az idő, nem számít semmi, csak ami van. A valóságot azonban szeretettel is kell szemlélnem. Ez viszont feltételezi azt, hogy a valóság lebilincsel, időnként boldoggá tesz. Időnként. Mert a „Hattyúk tava" valósága nem hasonlítható Vietnam vagy a Perzsa-öböl valóságához. A gyönyörködtető tánc nem 45
