Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Burghardt, Walter J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az öregség, a szenvedés és a halál keresztény szemlélete
felé sodorja, de ez nem az 6 halála, nem tudja adottnak feltételezni, nem tudja betervezni. Ez az oka annak, hogy miért tekintik az öregek a társadalom aktív tagjait valamilyen más faj egyedeinek, olyan élőlényeknek, amelyekben nem önmagukat látják."1 Ez az a pont, ahol a kereszténység víziója, de talán minden keresztény ember egyéni meggyőződése is, egyértelmű voks a kisebbségben lévő öregek mellett. Mert azokat kivéve, akik gyógyíthatatlanok, mert kómában vannak, vagy akik reménytelenül szenilisek, vagy esetleg átmenetileg gyenge elméjűségben betegedtek meg, nincs olyan ember, aki „kész" lenne, aki elérte volna akár beteljesülését, akár a halál határmezsgyéjét. A keresztény ember zarándok. Nem csupán azért idézzük a Levél Diognétoszhoz című őskeresztény névtelen művet, mert nincs a földön maradandó otthona: a keresztények „mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra."2 Ez az idézet annál is inkább érvényes, mert a keresztény élet Krisztus szakadatlan követése az ő útján, csodálatra és tiszteletre méltó kísérlet annak elérésére, hogy képmásai legyünk; ez a küzdelem viszont soha nem ér véget ebben az életben. Krisztus követésének lényeges eleme a ke- nózis, az az önkiüresítés, amely hasonlít ahhoz, amire Krisztus adott példát, amit akkor valósított meg, amikor fölöltötte testünket. A kenózis nem az az erény, amit akkor kíván meg Isten az embertől, amikor az visszavonul az aktív élettől. A kereszténynek egy egész életen keresztül állandóan „el kell hagynia" valamit: azt a helyet, ahol éltünk, az életet, amit ma élünk, hogy nagyobb bőségben élhessünk; gyermekkort és ifjúságot, jó külsőt és fiatalos eneigiát, meghitt helyeket és kedves embereket, jól fizetett munkahelyet, emberi elismerést; le kell mondanunk arról, hogy önteltek legyünk, elegek legyünk önmagunknak. És mindezt nemcsak azért, mert nincs más választásunk, hanem sokkal inkább azért, mert ha elhagyjuk tegnapunkat, ma teljesebben növekedhetünk Krisztus követésében. Ugyanakkor nem felejtjük el azt, amit elhagytunk, csak éppen nem merünk bennük vagy velük tovább élni. A kenózis, azaz bizonyos dolgok elhagyása, az öregedő ember számára kritikus fázisába ér a szenvedésben és a halálban. 2. SZENVEDÉS ÉS HALÁL A szenvedés döbbeneté — lelki bajok, testi fájdalmak — nem korlátozódik az öregekre. Megdöbbentően fiatalok például korunkban az AIDS áldozatai. Mégis az öregek azok, akiknek — Shakespeare-rel szólva — „a soha véget nem érő nyomorúság terhét" azért kell fájdalommal teljesen viselniök, mert megöregedtek. Az emberi értelem soha nem lesz képes megérteni igazán a szenvedést. Még az olyanok is, akik annak az Istennek a hitében nőttek föl, akinek a neve Jóság és Szeretet, nem látják vagy csak kevés értelmét látják a szenvedésnek: évente 50 millió magzat hal meg születése előtt, mongoloid gyerekek születnek, egész családok lesznek autóbaleset áldozatai, hétmillió zsidót gyilkoltak meg a holokausztban — végtelen a megmagyarázhatatlan történések sora. Az izraeliták az Ószövetségben legtöbbször a bűnre vezették vissza a szenvedést az atyáik bűnére, a nép bűnére, a személyes bűnre. De ezzel nem találták meg igazában a „választ". Hát megkérdezték azt is: miért van az, hogy a bűnösnek „útjai mindig sikeresek" (Zsolt 10,5), s azzal vigasztalták magukat, hogy a bölcsekhez hasonlóan „eltávoznak az esztelenek és a balgák is, és kincseiket idegenek kapják" (Zsolt 49,11), s csak keseregni tudtak: „bezárta Isten irgalmát haragjában?" (Zsolt 77,10). S amikor egy olyan ártatlan ember találkozik a szenvedéssel mint Jób, nem talál választ az emberi bölcsességben, s Istennel találkozván sem világosodik meg Jób értelme, Isten csak Jób szeretetére és hitére apellál. A szenvedés, különösen öregkorban, nemcsak hitet kíván, hanem határozott lelki magatartást is. Minden keresztény lelkiség egy ember válasza arra, hogy Isten kinyilatkoztatta szeretetét Krisztus által a Szentlélekben. Ez a lelkiség konkréten Isten megismerésében, szeretetében, valamint Istennek és gyermekeinek a szolgálatában áll, s mindez beleágyazódik a hit, a szeretet és a reménység közösségébe. A keresztény lelkiség új, intenzív kapcsolat a Szentháromsággal, részvétel Isten életében, tudatos megtapasztalása annak a szeretetnek, amely az egyházból sürgetően a világba küld bennünket. Lényegét tekintve a keresztény lelkiség azt az emberi szeretetet jelenti, amely válasz Isten szere43
