Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Burghardt, Walter J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az öregség, a szenvedés és a halál keresztény szemlélete
tétére, válasz annak az Istennek, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda" (Jn 3,16) nemcsak azért, hogy megossza velünk testi formánkat, hanem azért is, hogy megszenvedje fájdalmainkat, meghaljon halálunkban. Szenvedélyesen kiált föl Szent Pál: „Krisztussal keresztre vagyok feszítve. Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem. Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, s önmagát adta értem" (Gál 2,20). Ez nem ad magyarázatot a szenvedés titkára, hanem újabb misztériummal egészíti ki, Pálnak azzal a kijelentésével, hogy a szenvedéssel „testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az egyháznak javára" (Kol 1,24). Hogy e rejtélyes megállapítás értelmének a mélyére hatolhassunk, jól tesszük mi, öregek, ha elgondolkozunk a halálon. Ezt oly meggyőzően írta le Karl Rahner életének utolsó éveiben, amikor egyre jobban a „történelem fölött álló Keresztre" koncentrált.3 Amit Pál olyan objektiven és röviden fogalmazott meg — Jézus Krisztus „megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,8) —> azt Kari Rahner egy hosszabb, pregnás szakaszban fejtette ki: „Az írás értelmében nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus volt életében a hívó, s ez nem érinti azt a hagyományos tanítást, hogy egzisztenciájának legmélyén olyan közvetlen kapcsolatban volt Istennel, ami nekünk csak az örök életben adatik meg, s ezért ő volt az abszolút reménykedő, s magától értetődően ő szerette abszolút mértékben Istent és az embereket. A hit, remény és szeretet ezen hármas egységében adta magát Jézus halálában feltétel nélkül az abszolút Titoknak, akit Atyjának nevezett, akinek a kezébe egzisztenciáját helyezte, amikor halálának és Istentől való elhagyatottságának éjszakájában minden elvétetett tőle, ami egyébként az emberi egzisztencia tartalmát jelenti: élet, tisztesség, világi és vallási közösség által történő befogadás és így tovább. Halálának konkrét voltában teljesen világossá lesz, hogy számára minden elveszett, még Isten szeretetének biztonságot adó közelsége is, s ebben az úttalan sötétségben csupán annak a titoknak volt hatalma, amelynek önmagában és szabad voltában már nincsen neve, s amelynek ő mégis nyugodtan átengedte magát úgy, mint az örök szeretetnek, s nem úgy, mint az értelmetlenség poklának. Ennyiben az ő halála azonos a mi halálunkkal, még ha a halál konkrét körülményei mások is... Végső soron azonban mindenkivel ugyanaz történik a halálban, minden elvétetik tőlünk, még önmagunk is, mind belezuhanunk, mindegyikünk magában, abba a mély szakadékba, amelybe már mincsenek utak. Ezzel a halállal halt meg Jézus, amelyik a mi halálunk is. Ó, aki az Atya dicsőségéből jött hozzánk, nemcsak az emberi életbe szállt alá, hanem belezuhant halálunk szakadékéba is, halála már akkor elkezdődött, amikor megtestesült, s akkor fejeződött be a Kereszten, amikor lehajtotta fejét és meghalt."* Mire következtethetünk ebből? Egyrészt arra, hogy Jézus úgy halt meg, mint mi, követett bennünket a halálban. S ezért kell, hogy „ez a halál megváltott halál legyen..., kiszakítva a végső kétségbeesésből és értelmetlenségből."5 Ez fontos, izgalmas, vigasztaló. De sokkal jelentősebb, izgalmasabb, vigasztalóbb az érem másik oldala. Mi is meghaltunk úgy, ahogyan Jézus halt meg, követhetjük őt halálában. Ez a megfordítás lényeges különbséget jelent. Mert Jézus nem egyszerűen meghalt, hanem „a föltámadásra" halt meg".6 Emberi valósága fölvétetett Isten sajátos életébe — örökre. Azonban Jézusnak ez „a föltámadásra irányuló halála" nem változtatja meg automatikusan a mi halálunkat. Feltétele az, hogy tudniillik vele együtt halunk meg, s ezt az élet kezdetének tekintjük".7 Feladatunk pedig, hogy a halálban való egyszerű hasonlóságot igaz követéssé változtassuk, a halálról való fölfogásunkat, részünkről szabadon elfogadjuk annak lehetőségét, hogy csupán a bűn büntetése a halál, átformáljuk Isten életének szerető elfogadásává, és így minden fenntartás nélkül mondjuk: "Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,46). Ez a hit legvégső aktusát követeli meg tőlem. Mert „a föltámadásra meghalni" olyasvalami, amit nem lehet verifikálni. Nem egy kikezdhetetlen szillogizmus tudatában halok meg, hanem az élő remény tudatában. Ebben is Jézust követem. Csodálatos igazság, hogy bár egészen Isten volt, mint ember mégsem a föltámadás megtapasztalásában halt meg, hanem az Atyjába vetett hitben, a véget nem érő élet reményében. 44
