Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - FÓRUM - Tomka Miklós - Mocsári Gabriella - Katona Nándor: Hozzászólások P. Schellenbergnek a Teológia 1991. 3. sz. 160-164. oldalon megjelent írásához: Lelkipásztorkodás és keresztény megújulás
ra." A cikk itt torkollik tragikus ellentmondásba. Látja, mi lenne jó. Látja, hogy ennek feltételei — sem a társadalmiak, sem az egyházszervezetiek — nem adottak. S mégis értetlenül, ellenkezve fordul szembe „a lelkipásztorkodás minden modem modelljével", például a világiak bekapcsolásával. Szomorú ez a merevség, ami megfeledkezik a kereszténység első időszakáról, az apostolok gyakorlatáról, a világegyház születésének koráról. Jézus tanítványai személyes tanúságukat közvetítették Antiochiától Rómáig, sőt talán az Ibér félszigettől Indiáig. Hírük a Megváltóról új közösségeket teremtett. Ezekben hamarosan kialakult a munkamegosztás. Kijelölték, hogy az egyes feladatokért ki a felelős. S a közösség vezető tagja közül az ott időző apostol felkért-megbízott valakit azzal, hogy az ő távollétében legyen a hívő gyülekezet feje s egyúttal tartsa a kapcsolatot más közösségekkel és ővele. Ezután az apostol mehetett térítő útja következő állomására — bár továbbra is szívén viselte annak a közösségnek ügyeit. Még egyszer: hogyan zajlott a misszió és egyházszervezés mintegy 2000 évvel ezelőtt? Az Evangélium élő közösséget teremtett. Az apostol kijelölte ennek — bizonyára többnyire házas férfi, sőt egyes esetekben talán női — vezetőjét. Ó maga pedig, a tanításon túl, azt tartotta feladatának, hogy újabb és újabb közösségeket kezdeményezzen s fél szemmel őrködjön azok felett. A hagyományos értelmezés az apostolok szerepét a püspöki tiszttel, a közösségvezetőkét a papi feladattal kapcsolja össze. Semmi okunk ezt vitatni. Mégis, a mai gyakorlat és az egyház nagysága általában lehetetlenné teszi, hogy egy pap életét egyetlen kis létszámú közösségnek szentelje. Nem kellene korunk papjának inkább az apostoli példát utánoznia: közösségeket alapítva, azokat ösztönözve, összefogva? Zaire püspöki kara ezt a modellt a Nyugat-Európa nagyságú országban általánossá tette. Tehát az ötlet nem lehetetlen s belefér a katolikus gyakorlatba. Megvalósításának csupán két feltétele van. Olyan elkötelezett világiak, akik vállalják ezt a közösségszervezői megbízást. És olyan papok és püspökök, akik átadják a világiaknak az őket illető feladatot és felelősséget. Mindkettő nehéz dió! De megoldható! Vagy némán és bénán nézzük, hogy „hogyan rombolja szét magát az egyház"? Tomka Miklós * * * A tanítás során tapasztalom, hogy a gyerekek mennyire sóvárogják az Evangéliumot. Ha nem fogunk változtatni evangelizációs módszereinken, és ha most az egyház felé érdeklődve forduló tömegeknek nem fogjuk Krisztust megmutatni, akkor a kövek fognak megszólalni. A nagymamám hat gyermekével együtt mindennap elment a templomba. Édesanyám ugyanezt tette velünk. Gyermekkoromban természetes volt számomra, hogy a pap bácsi az az ember, aki minket nagyon szeret, a szüleim problémáira választ ad, segíti őket küzdelmes életükben, csokit és ajándékot ad nekünk. Ezért nagyon fájdalmas régi egyházi alkalmazottként szembenézni azzal, hogy sok pap számára a hívek azokat a kellemetlen embereket jelentik, akik megzavarják a nyugalmukat, alkalmatlan időben haldokolnak, gyónni szeretnének, amikor nincs is gyóntatási idő, ha gyerekek, akkor zavarják a misét, ha fiatalok, akkor neveletlenek és nyeglék. Valóban az lenne a kívánatos, amiről Schellenberger atya ír. De kemény tény az is, hogy nincs elég pap. Szerintem viszont a misén sem reménytelen kapcsolatot teremteni a hívőkkel. Természetesen nem akkor, ha az ismételten váltakozó papok csak „szolgáltatást" nyújtanak, amire vagy van igény, vagy nincs. A misének kellene családi eseménnyé válnia, ahol együtt van az egész nagy család: egy egyházi közösség hívei. Vannak formai dolgok is, amit a papnak jó lenne figyelembe vennie. 27
