Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - FÓRUM - Tomka Miklós - Mocsári Gabriella - Katona Nándor: Hozzászólások P. Schellenbergnek a Teológia 1991. 3. sz. 160-164. oldalon megjelent írásához: Lelkipásztorkodás és keresztény megújulás
— 1. Nem lesz semmiféle kapcsolat, ha a miséző pap rá sem néz az oltár mellől a hívekre. Gyakran tapasztalható, hogy a pap lehajtott fejjel mormog, a hívek meg alig leplezik unalmukat. — 2. Vannak emberek, nem kevesen, akik a paphoz csak temetés vagy esküvő miatt fordulnak. Az ő életükben ez nagy, esetleg sorsfordító esemény. Évtizedekre meghatározhatja kapcsolatukat az egyházzal, akár gyermekeikre is kihatóan, hogy ez a találkozás hogyan megy végbe. És ilyenkor nagyon figyelnek és nagyon érzékenyek. Ha megengednek egy hasonlatot: olyanok, mint a fáradt madár a madáretetőnél. Nagyon könnyű elriasztani, pedig odavágyik. Egyházközségeink nagyok. Ez azzal jár, hogy a papnál egész nap jönnek-mennek az emberek. Mind akar valamit, ha mást nem, akkor a pap idejét. Ez nyilván nagyon megterhelő. Az eredmény gyakran az, hogy a pap valamiféle „páncélt" ölt magára, aminek az a rendeltetése, hogy elhárítsa ezeket az embereket. Csakhogy minden páncél hideg és kemény. Még sérülést is okozhat. Viszont olykor szükséges, mert az emberek áradata is elviselhetetlen. Mi lehet hát a megoldás? Legyen a pap szent, ezt elvben feltétlenül igényelhetjük, de azt is tudjuk, hogy emberi korlátáikat nehezen haladhatják meg. Második, hogy a világi munkatársaikat becsüljék meg és vegyék igénybe szolgálataikat. Nemcsak a fizetett alkalmazottakra gondolok, hanem azokra is, akik saját környezetükben megvallják és életükkel is hirdetik az evangéliumot. így egyre többen tölthetik be azt a funkciót, amit Schellenberger atya egy emberi léptékű közösség papjának szán, és a felszentelt pap is könnyebben láthatja el megsokasodott szolgálatát. Mocsári Gabriella * * * Kedves Pater Schellenberger! Gyötrődve olvastam írásodat. Hiszen kín és gyötrelem az, ha az élő embert kettétépik. Én pedig azt éltem meg, gondolataidon meditálva. Szívemmel éreztem, hogy száz, sőt ezer százalékig igazad van. Eszemmel pedig tudtam, hogy nincsen, sőt az egyház jelenlegi helyzetében nem is lehet igazad! — 1. Igazad van, hiszen mi lehetne evangéliumibb, mint Jób módjára szeme lenni a vaknak, lába a sántának; vagy Pál módjára sírni a sírókkal, örvendezni az örvendezők- kel és mindenkinek mindenévé lenni. Igazad van. Látom a gyermekeket és a fiatalokat, akik barátot keresnek, hiszen nincsen, akivel megosszák gyötrő problémáikat. Akik az élet harcait vívják, támasz után vágyódnak, mert érzik gyengeségüket. Az öregeknek úgy kellene, — nem, jobban kellene! — mint egy falat kenyér, aki meghallgatja és megvigasztalja őket. És sajnos ma is, itt is igazak Jeremiás próféta szavai: a gyermekek kenyeret kémek és nincs, aki adjon nekik. Igazad van. Az embereknek nem ideológia kell, hanem Jézus Krisztus kell, nem elméleteket várnak, hanem életet keresnek, méghozzá bővebb, gazdagabb életet és ehelyett csak tengődnek és vegetálnak. Elsősorban nem a hirdetett tanra, hanem a tanítást megélő, azt személyével dokumentáló tanúra van szükségük. — 2. De nincs igazad mégsem! Hiszen, ha a távolban dolgozó apa vagy testvér csak évente egyszer — nem többször! — jöhet haza családjához, ez a tény bármilyen szomorú is, ettől még szeretettel várt és látott apa és testvér marad, akinek „csüngnek ajkán szótlanul". A miséző és szentséget kiszolgáltató, mégha személy szerint esetleg ismeretlen is — ami nem jelent föltétlenül idegent! — nem válik szükségszerűen funkcionáriussá vagy lélektelen automatává. Papot, alter Christust is láthatnak és megélhetnek személyében és a vele való — akárcsak egyszeri — találkozásban. 28
