Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Brückner Ákos Előd: A világi hívők részvétele az egyházi élet közösségben
egyúttal a megkezdett örökéletre is vonatkozik. Ebben a távlatban új hangsúlyt kap a keresztény életforma egésze, vele „talaja" és „levegője". Nyilvánvalóvá lesz, hogy a keresztény erkölcs lényege szerint nem egyszerű parancs-teljesítés, hanem belegyökerezés a láthatatlan Ország életformájába. Tehát nem a pontosan lemérhető aszketikus gyakorlatokon, a „teljesítmény morálon" van a hangsúly. Az Evangélium ebben a tekintetben nem is ad számunkra még vázlatos erkölcstant sem, csupán alapvető perspektívát, melyben az életszándéknak és a küzdelemben kibontakozó alapmagatartásnak nő meg a jelentősége. Mindez nem teszi feleslegessé azt az erőfeszítést, hogy a keresztény erkölcsöt az adott kor tudatfokán minél inkább konkretizáljuk, akár több kötetben is. Mégsem téveszthetjük szemünk elől az alapvető üzenetet, melyet így lehetne összefoglalni, mint a keresztény erkölcs lényegét; Krisztusban Isten országának meghívott polgára lettél. Ehhez igazítsd az életedet! TEOLÓGIAI—LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Brückner Ákos Előd O.Cist. A VILÁGI HÍVŐK RÉSZVÉTELE AZ EGYHÁZI ÉLET KÖZÖSSÉGÉBEN 1. A világi hívő közösségi volta Lelkipásztori megfontolásunk ríme kölcsönzött kifejezés: Christifideles Laici apostoli buzdítás II. fejezetének tartalmát jelöli. Ez a tartalom sokak számára már nem csupán tanítás, hanem lassanként bontakozó valóság, amelyet szívesen tanúsítanak is. Valóban igaz, hogy „a világi hívőnek nincs joga önmagába zárkózni, lelkileg elkülönülve a közösségtől, hanem inkább folytonos érintkezésben kell élnie a többiekkel, a testvériség aktív indítása révén, örömben a mindenkivel azonos méltóság fölött..." (ChrL 20.). Ma a hiteles közösség megteremtése fontossá, életfontosságúvá vált a társadalmi átrendeződések, az életformák átalakulása, a különféle nézetek egymásrahatása miatt. Még a természetes emberi kapcsolatokat is szinte meg kell menteni, újra kell alakítani, az elsődleges kapcsolatokat a másodlagos fölé értékelni. Különben az ember magára marad a civilizáció és kultúra feszültségében, a nagyvárosok elidegenítő hatásának kiszolgáltatottan, az anyagi érdekek harcába merülten. így korunknak a mindennapi ember síkján is feladata a közösségek elfogadása, a másfajta közösségek tolerálása, a tágabb ölelésű összetartozás építése. Ennek a korproblémának felel meg korunk kegyelmeként a II. Vatikánum egyházközpontúsága, az egyházkép iránti érzékenysége. Ha a „szent" mindig a kor betegségének ellenmérge, akkor ma az egyház azzal orvosol, hogy önmagát igyekszik hitelesebben kifejezni, otthonosabbá tenni. A világi hívőnek valóban nincs joga önmagába zárkózni, hanem azt kell szándékolnia, „hogy a többiekkel együtt örökségbe kapott mérhetetlen kincset gyümölcsöztesse" (ChrL 20.). 246
