Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Brückner Ákos Előd: A világi hívők részvétele az egyházi élet közösségben
2. Örökségünk: nyitottság, párbeszéd, újraevangelizálás Az ezredfordulóra az utóbbi három évtized jelentős örökséget hagyott, amelyek lényegesen meghatározzák pasztorációinkat, interperszonális kapcsolatainkat. XXIII. János pápa az aggiomamentót, a nyitottság elvét mondta bele szavával és egyéniségével világunkba. VI. Pál a dialógus, a párbeszéd szükségességére hívta fel figyelmünket, II. János Pál pedig az újraevangelizálásra szólított fel mindnyájunkat. a) Meditálhatnánk azon, hogy az aggiomamento, a nyitottság légköre hogyan kezdte oldani nemcsak bentről az egyházat, hanem az egyház iránti nézésmódot még Európa azon térfelén is, ahol mi élünk, s hogyan vált történelemformáló erővé az utóbbi években. Semmiképpen nem tagadva a gazdasági, hatalmi érdekek szerepét, — elsősorban a szellemi erők, az eszmei hatások jelentőségére gondolunk, amelyek áthatják az imma- nensebb erőket és befolyásolják gondoskodását. Brisits Frigyes, az egykori budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium igazgatója így fogalmazta meg ezt, az ötvenes-hatvanas évek küzdelmeit saját sorsán át is szenvedve: „Az eszmék elvéreznek az embereken és az emberek az eszméken." A nyitottság eszméjével kapcsolatban mára azt érhettük meg, hogy még az emberek elvérzésén át is igazolódnak eszmék — az emberi méltóság, szabadság, társadalmi ön- rendelkezés eszméi, alapvető jogai, — és hogy az Istentől belénkteremtett értékek, eszmék még megvéreztetésük árán sem véreznek el. A nyitottság mind az igazságra, mind az egymásközti kapcsolatokra vonatkozik. Míg neveltetésünknél fogva — legalábbis a mai idősebb nemzedék — inkább deduktív szemléletű, tekintélyelvű, a jogi kötöttségből indul ki, addig a II. Vatikánum stílusa új hangsúlyokra tanít. Az igazság teljességének képviselete mellett meg kell látnunk, hogy abból a másik jelenleg mit érzékel, milyen irányból szólítható meg. b) Hogy a nézetek és érdekek tisztázása emberhez méltó módon történjék, ennek kulcsszava és eszköze — a vitával, erőszakkal szemben — a párbeszéd, a dialógus, tehát a másik félnek is bizalmat szavazó és méltányosan ráfigyelő tárgyalások vállalása. Ma mind a társadalmi történésekben, mind az egyházi életben sok jót remélhetünk az egymásra figyelő megbeszélésektől: a tudományos problémák tisztázásától kezdve a politikai megegyezéseken át a mindennapi gondok feloldásáig. Hasonlóképpen alakítja át a párbeszéd szempontjában rejlő kölcsönösségre törekvés lelkipásztori szolgálatunkat az egyházzal már szóbaállt rétegek felé. A párbeszéd ugyanis a prelegáló, közlő, kioktató tanításmód helyett kölcsönösségbe, együttgondolkodásba és együttműködésbe vonja a másikat. Amint a nyitottság a megszólíthatóságot biztosítja és az első személyességet kínálja fel, a párbeszéd készsége ezt folyamatossá és kölcsönössé teszi. Megfigyeléseink szerint egyre inkább arra kell törekednünk, hogy a kölcsönösség ne csak verbális síkon teljesüljön, hanem élményközösséget teremtsen: a hit erejének megtapasztalása hozzásegít ahhoz, hogy tovább mélyüljünk benne. „Ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. így tudjuk meg, hogy az Igazságból vagyunk..." (ljn 3,18). c) így remélhetjük, hogy az újraevangelizálás jelszava megbizonyosodást, megerősödést hozhat. Eredeti szándéka szerint az újraevangelizálás olyan magatartást, módszert jelöl, amely újra érzékennyé tudja tenni az evangélium iránt a keresztény érték- és életrendből kibicsaklott kortárs rétegeket. „A jövőre egy új-evangelizációs elkötelezettséget nézzetek, amely új az elkötelezettségében, új a módszereiben és új a kifejezési formáiban" (II. János Pál, Haiti, 1983). Az újraevangelizálás a jobb és széleskörű „missziós" megközelítési törekvéseken túl az igazságba vetett hitet annak megújító voltában, életértékében láttatja. Az újraevangelizálás nemcsak abban bátor, ahogy másokat megközelít, s nemcsak azzal szolgál, hogy a 247
