Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - KÖRKÉP - Nyiredy Maurus: „…Reménységben élünk” (Róm 8,24)
transzcendens Isten a végső felelet kérdéseinkre. Ő maga ajándékoz meg önmagával és ezzel életünk értelmével is. Az Isten országával kapcsolatos homályos tapasztalatainkban is érvényes: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről-színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy én is ismert vagyok. Most megmarad a hit, remény szeretet..." (lKor 13,12-13). Isten országát tehát nem kezelhetjük úgy mint valami evilági ideológiát vagy utópiát, ami egyszersmindenkorra megoldja gazdasági, társadalmi, politikai életünk minden feszültségét, a természethez való viszonyunk minden problémáját és megteremti a világban a mennyországot. Az Isten országáról, uralmáról szóló üzenet az üdvösségről, létünk és egyáltalán a lét végső értelméről beszél. Kari Rahner megkísérelte bemutatni a jövő keresztény lelkiségét. Ebben a meditációjában olvassuk: „A jövő lelkiségét is az abszolút jövőre való várakozás jellemzi: realista marad, ezért újból és újból szembeszegül azzal az illúzióval, hogy ez a világ saját erejével (és ravaszságával) történelme folyamán meg tudja teremteni az igazság és szabadság örök országát" (Hit, remény, szeretet. Budapest-Luzem 1991.44.o.). Újra és újra megkömyékez bennünket a kísértés, hogy az üdvösséget csupán evilági keretek között értelmezzük és azonosítsuk evilági életünk valamilyen csúcs-szinten történő megoldásával. De lehetséges-e ez? A válasz: nem. Ez a „nem" furcsa módon magából az emberből következik, jóllehet éppen az ember próbálkozik meg ismételten már itt a földön az „üdvösség" elérésével. Itt most nem arra gondolok, hogy szinte annyi érdek ütközik össze percről-percre, amennyi ember él a világon. Mihelyt valaki megfogalmaz, ajánl, állít valamit, azonnal jönnek a reakciók, amelyek mindent megvalósíthatatlannak, értelmetlennek, fölöslegesnek látnak. És ha mindez nem kellő önfegyelemmel és kompiomisszumokra való készséggel történik, jönnek a fegyverek, kíméletlen és értelmetlen pusztítása az emberéletnek, kultúrértékeknek, természetnek. A bűn evilági realitás. Ma sem vesztette el aktualitását Pál apostol fájdalmas tapasztalata: „Akarni ugyan kész volnék, de arra, hogy a jót meg is tegyem, nem vagyok képes. Hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem is én cselekszem azt, hanem a bennem lakó bűn. így tehát erre a törvényre találok: Bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok kész. Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által!" (Róm 7,18-25). Arra a tényre gondolok, amit Blaise Pascal így öntött szavakba: „Az ember a Végtelen felé meghaladja az embert." Éppen a közelmúlt magyar irodalmában fogalmazta meg a „még nem elég" általános emberi élményét Váci Mihály és Simon István. Az utóbbi költeményéből való az alábbi néhány sor: A nem-elég szent himnusza A gyötrő, ösztönző varázs, Mert felón érezzük, hogy a Létben a legnagyobb csalás Az ember, aki tudja: él És megkérdezheti: miért? Elhullhat az állat, a fú, Fereg a levél lefele, De él bennünk a gyönyörű Végtelenség igézete, S kutatjuk, követjük tovább A boldogság lába-nyomát. S bár szeme ferdén megtörik A végtelen konvex ívén, Nem hátrál, vív és küszködik — S ha testében az oxigén 240
